9. fejezet

Ahogy ott álltunk az öt kíváncsi szempár előtt, szórakoztató ötletem támadt.

- Hol jártatok? - állt fel Keii a kanapéról, ahol helyet foglaltak és ránk vártak már ki tudja, mióta. Szívesen elgondolkoztam volna azon, hogy nekik tényleg nincs-e jobb dolguk annál, minthogy velünk legyenek elfoglalva, de muszáj volt előállnom valami válasszal.

- Csak kiugrottunk enni - vontam meg a vállam lazán. Shigére pillantottam, aki azonnal vette a lapot, vagyis hogy nem akarom beavatni a többieket a történtekbe. Miközben a pénztárcáját elrakta a zsebébe, bólintott és olyan arcot vágott, mint aki nem érti a kérdezősködés okát.

- Kettesben? - vonta fel a szemöldökét Tegoshi, szinte számonkérő tekintettel nézett végig rajtunk, amitől majdnem elnevettem magam.

- Egyedül akartam menni, miután Viki bealudt, aztán találkoztam Shigével és mondta, hogy ő is éppen el akart menni valahova - hazudtam bravúrosan, közben pedig már indultam is felfelé a lépcsőn azt a látszatot keltve, mint akivel egyáltalán semmi különös nem történt, pedig a szívem még mindig olyan hevesen vert, hogy még a levegővétellel is gondjaim voltak. A többiek követtek minket, miközben kétkedő pillantásokat váltottak. Megálltam a lépcsőfordulónál és kérdőn ráncolva a szemöldököm szembefordultam velük.

- Mi az?

- Gyanúsak vagytok nekünk - mutogatott kettőnkre Koyama. Értetlenül megráztam a fejem.

- Mert elmentünk enni? Mi ebben a gyanús? - néztem a többiekre, közben pedig Shigével is értetlen pillantást váltottam és magamban örültem annak, hogy ennyire megértjük egymás gondolatait. Bár barátnőmet már nem tudtam átverni, vele üzenetet is váltottunk, ha az nem történt volna meg, bemagyarázom neki, hogy csak álmodta az egészet, de ő nem szólt egy szót sem, csak zavartan ráncolta a szemöldökét. A reakciója egyébként teljesen jogos volt.

- Néztek még minket egy darabig, vagy elmehetünk lefeküdni? - törte meg a csendet Shige és félig már a szobája irányába fordult.

- Hát, akkor menjetek - engedett utunkra minket Keii és ők is elindultak. Mikor mindenki után becsukódott a szobaajtó, Viki beráncigált a szobánkba és szembefordított magával.

- Miért? - kérdezte röviden. Sóhajtottam.

- Nem akarom, hogy a ti érdemeteknek tudjátok le azt, hogy összejöttünk - jelentettem ki.

- De ez olyan gyerekes! Miért kell átvernetek őket? - csapott a vállamra, mire felszisszentem.

- Majd később elmondjuk nekik, ha már leszálltak rólunk. Tudod, egy idő után meglehetősen bosszantó, hogy mindenki minket akar összehozni. Nem vagyunk már gyerekek, hogy másokra kelljen hagyatkoznunk, de ha most bejelentettük volna, nézhetnénk az elégedett fejeteket, hogy 'végre megcsináltuk!', vagy valami.

- Ez igaz... - bólogatott Viki, aztán témát váltott. - De mi volt ma?

Töviről hegyire elmeséltem barátnőmnek mindent, ami történt, beleértve Shige exét is. Mondandóm elején még mérgesen fújtatott, majd a végére már csillogó szemekkel falta a szavaimat, amin nem tudtam nem mosolyogni, hiszen szétvetett a boldogság.

- Végre, Tök! - csapdosta a vállamat, amit egyébként már egy ideje csinált, a végére nem is éreztem semmit, annyira elzsibbadt.

- De azért eléggé félek. Biztosan Shige is aggódik, csak nem mutatja ki. Vigyáznunk kell, és szerintem nektek is Tegoshival. Egyszer majd csak megunja az a lány is, és talál magának jobb elfoglaltságot.

- Reméljük... - bólogatott.

Mikor mindketten lefeküdtünk, én még sokáig nem bírtam elaludni. Egyrészt mert ki bírna, miután ennyire a feje tetejére fordult az érzelmi világa, másrészt pedig nem bírtam szabadulni az idegességtől, amit Shige exének gondolata váltott ki belőlem. Egyszerre voltam boldog és aggodalmas és ezek a gondolatok nem hagytak aludni. A szívem még éjfél tájt is úgy dobogott, mintha lefutottam volna egy teljes maratont, emellett a végtagjaimban beállt görcs nem engedte, hogy ellazuljak. Végül, mikor már úgy éreztem, felkelteném a barátnőmet a forgolódásommal, kiosontam a szobából. Úgy tíz percig tébláboltam Shige ajtaja előtt, kezemben a mobilom forgatva, amiben már megírtam egy gyors üzenetet, hogy megkérdezzem, alszik-e, de nem mertem elküldeni. Bár tudtam, hogy néhány órája tényleg megtörtént az, amiről álmodni sem mertem volna, képtelen voltam elhinni és aszerint viselkedni, így féltem, hogy zavarom őt, esetleg mérges lenne rám, ha felkelteném. Negyed óra múlva még mindig ott ültem a folyosón és már arra gondoltam, hogy a kinti fotelon töltöm az éjszakát, ugyanis nem akartam felkelteni Vikit az ajtó csipogásával, amikor hallottam, hogy Shige odabent megereszti a vízcsapot, majd elhúzza a székét az asztalnál. Akkor gyorsan elküldtem neki az sms-t és a földet pásztázva vártam, hogy visszaír, de hirtelen akkorát tüsszentettem - a szálloda erősen légkondícionált -, hogy az egész szálloda beleremegett, szóval válasz sms helyett nyílt az ajtó és Shige dugta ki a fejét rajta.

- Szia - intettem neki esetlenül az ajtajával szemben lévő fotelon gubbasztva.

- Beújítasz egy kicsit? - kérdezte egy félmosoly kíséretében.

- Igen - vontam vállat. - A szoba túl unalmas, gondoltam itt alszok.

Shige halkan nevetett, majd kitárta az ajtót, jelezve, hogy menjek be. A mellkasomat ütlegelő kisebb dobzenekarral harcolva engedelmeskedtem neki és szótlanul követtem.

- Nem tudsz aludni? - kérdezte, mikor becsukódott mögöttem az ajtó. Megráztam a fejem. - Miért?

- Hát... - nevettem el magam. - Történt néhány dolog ma... Tudod... - dadogtam és reméltem, hogy megérti. - Szóval ha valami felkavar, nehezen tudok megnyugodni, és ezért.

Shige egyik kezét csípőre téve pásztázta az arcom, miközben beszívta az ajkait, majd néhány másodperc múlva elmosolyodott és lazán az ágya felé mutatott.

- Feküdj le, mindjárt megyek én is - mondta úgy, mintha ez teljesen természetes lenne és hirtelen eszembe jutott, hogy pont ugyanígy viselkedett velem ezelőtt is, amikor a szőkeségnek hála kénytelen voltam ebben a szobában éjszakázni. Csak akkor még minden másképp volt.

- Ühm... - bólintottam és apró léptekkel megközelítettem az ágyát, majd visszafordultam. - Akkor lefekszek - mutattam az ágyra. Shige leült a székére és belekortyolt az asztalon lévő pohár vízbe. Kijelentésemre felvonta a szemöldökét és visszafolytott egy mosolyt.

- Oké - bólintott. Tekintetével követte, amint bekászálódok a magas ágyba ás elhelyezkedek a szélén azt remélve, hogy mellém fekszik majd. Még nyomkodta a telefonját egy darabig, majd megitta a pohár vizet és lekapcsolta a villanyt, így már csak az ágy melletti éjjelilámpa világított. Úgy összehúztam magam, ahogy csak tudtam, amikor befeküdt mellém és velem szembefordulva, a párnára könyökölve nézett rám. Sokmindent éreztem egyszerre, az egyik a zavarodottság volt, hogy most mégis mi következik, a másik a boldogság, a harmadik az, hogy nem kapok levegőt és végül pedig még mindig ott motoszkált a fejemben valami nyomasztó gondolat, ami nem engedte, hogy felhőtlenül örüljek annak, ami kettőnk között történik.

- Még mindig aggódsz? - kérdezte, mintha csak belém látna.

- Egy kicsit... - sütöttem le a szemem.

- De azért örülsz is, ugye? - hunyorított.

- Hát persze! - vágtam rá, mire elnevette magát.

- Hát végülis... Biztos nem ok nélkül utáltál eddig - bólogatott, miközben a mosoly nem tűnt el az arcáról.

- Megérdemelted - jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mire színpadiasan eltátotta a száját.

- Oi! Legyél már egy kicsit kíméletesebb! - lökte meg a vállam gyengéden.

- Bocsi, bocsi - vigyorogtam, miközben próbáltam levegőt kapni a szívem egyre hevesebb dobogásától.

- Minden rendben lesz - paskolta meg a fejem, majd cirógatni kezdte a hajam, amitől libabőrös lettem, de egy idő után éreztem, hogy egyre inkább elálmosodok és az idegesség helyét kezdi átvenni a nyugalom, amit Shige közelsége nyújtott. Belebújtam a mellkasába és a fehér pólóját markolva valamikor egy óra körül végre elnyomott az álom.

A késő éjjelig tartó ébrenlétnek hála reggel hatkor úgy keltem, mint egy zombi és mikor erősen magamhoz szorítottam a párnám Shige ébresztője hallatán, rá kellett jönnöm, hogy az a párna nem

más, mint Shige mellkasa.

- Bocsi! - engedtem el hirtelen és rémültem néztem rá, amikor hallottam, hogy elakad a lélegzete.

- Semmi baj, még nem öltél meg - mosolygott álmosan és két ujjával megtörölte a szemét, majd nyújtózkodni kezdett. Hirtelen elképesztően zavarba jöttem és emlékeztetnem kellett magam arra, hogy mi ketten már járunk és az ilyesmi teljesen hétköznapi dolog. Mármint az, hogy együtt alszunk és együtt kelünk, nem a dolog Kato Shigeaki része. Ahogy elmerültem abban, hogy még reggel is mennyire tökéletes, hirtelen felindulásból az alkarommal megtartva magam a mellkasán megcsókoltam, ami őt is egy kissé meglepte, majd mikor felocsúdott, a derekamnál fogva magához szorított és viszonozta a csókot.

- Ki kéne menned - mondta álmos hangon, majd még egyszer megcsókolt. - Mielőtt a többiek mozgolódni kezdenek.

- Ah, tényleg! - keltem fel azonnal és mivel megfeledkeztem arról, hogy az ágy szélén fekszek, szó szerint kiestem belőle.

- Jól vagy? - kérdezte aggodalmasan a hatalmas puffanás után.

- Persze! Megyek! - intettem neki gyorsan, majd miután meggyőződtem, hogy tiszta a levegő a folyosón, átosontam a másik szobába. Nagy meglepetésemre a helyiséget üresen találtam, majd két másodperc múlva rám nyílt az ajtó és belépett rajta barátnőm.

- Hát te? - néztem rá csodálkozva, mivel ő is még pizsamában volt.

- Tegoshival aludtam - vont vállat, majd szemrehányóan rám nézett. - Mivel te itthagytál.

- Bocsi, bocsi! - tettem össze a két tenyerem. - De nem hiszem, hogy annyira zavart volna a dolog, hiszen ha Tegoshi Yuyáról van szó, nem lehetek annyira pótolhatatlan, hogy zavarjon, hogy helyettem vele kellett töltened az éjszakát.

- Hát... - nézett a plafonra töprengően.

- Na ugye - mosolyogtam és a bőröndömhöz léptem, majd riadtan megfordultam. - Ugye nem mondtál neki semmit?! - szegeztem rá a mutatóujjam.

- Nem! - lökte el a kezem unott arccal.

- Akkor jó - mondtam és elkezdtem turkálni a ruháim között, hátha sikerül kihalásznom olyan darabot, ami még nem néz ki úgy, mintha egy kutya szájából vettem volna ki. Elég kevés volt, de a legalján még találtam egy atlétát, ami csodák csodájára még összehajtott állapotában volt és mellé felhúztam egy enyhén bő rövidnadrágot.

- Viki, hétvégén mosnunk kéne... - léptem ki a fürdőszobából, miután tizenöt percnyi könnyes küszködés után sikerült kifésülnöm egy öklömnyi nagyságú csomót a hajamból és végre úgy néztem ki, mint egy ember. Vártam barátnőm válaszára, de mivel egy szót sem szólt, az ágy felé pillantottam és döbbenten vettem észre, hogy sír.

- Eh? - nyögtem ki és a földre dobva a törölközőmet odaszaladtam hozzá. - Mi a baj? - fogtam meg a vállát és próbáltam a szemébe nézni, de ő lehajtotta a fejét. Szótlanul pislogtam rá, hiszen emlékeim szerint öt perce még semmi baja sem volt. - Hahó, Viki! Mi van már?

- Semmi... - szipogott és megtörölte az arcát.

- Te nem szoktál a semmiért sírni - vágtam rá reflexből.  - Na?

- Csak Tegoshi... - nyögte ki végül és elkezdett egy cérnát piszkálni az ágytakarón, hogy ne kelljen rám néznie.

- Mi van vele? - folytattam a faggatózást és összehúztam a szemeim.

- Összevesztünk - válaszolt kurtán, mire türelmetlenül bólintottam jelezve, hogy ezt én is képes voltam leszűrni a dologból. - Csak azt mondtam neki, hogy nem tudom, hogy tényleg szeretem-e őt, vagy csak egyszerű rajongás az, amit érzek.

- Tessék? - tátottam el a szám látványosan és kedvem lett volna megütni őt, de ehelyett kivártam, hogy folytassa.

- És ő erre mérges lett... Én meg átjöttem.

- Ezt nem hiszem el - sóhajtottam.

- Te lehet, hogy nem érted ezt - törölte meg a szemeit. Értetlenül megráztam a fejem.

- Miért ne érteném?

- Mert mi szinte azonnal összejöttünk, még átgondolni sem volt időm, hogy tényleg szeretem-e. Ti meg Shigével egy kisebb csatát vívtatok meg, mire eljutottatok idáig - fejtette ki a gondolatait. Igazat kellett adnom neki. Az elmúlt időben mindenfélét éreztem Shige iránt, és a rajongás egyre kevésbé volt köztük, főleg akkor, amikor legszívesebben megütöttem volna.

Tanácstalanul ültem Viki mellett és simogattam a hátát, miközben úgy éreztem, én is menten elsírom magam. Mivel velem ellentétben ő általában nem sír, az ilyen pillanatokat szerintem én még nála is nehezebben viselem. Nem hittem volna, hogy valaha is képes lesz egy fiú miatt így kibukni, ezért egy kissé megijesztett a dolog és a reggeli örömöm egy szempillantás alatt semmivé foszlott.

A szobában letelepedett csendet a telefonom csörgése törte meg, amitől úgy megijedtem, hogy ugrottam egyet az ágyon.

- Szia Shige! - szóltam bele a lehető legvidámabban.

- Jöttök? Lent vagyunk a hallban.

- Oh, bocsi, máris megyünk! - válaszoltam riadtan, miután az órára néztem.

- Mennünk kellene - szóltam halkan barátnőmnek, és megtöröltem az arcát.

- Oké... - válaszolt rekedt hangon és míg átöltözött, én a gépemet babráltam. Mikor kilépett a fürdőből, már úgy nézett ki, mint akinek kutya baja, ami engem mondjuk nem lepett meg, hiszen kizártnak tartottam, hogy mások előtt is megmutassa ezt az oldalát. A mellkasomat szorongató aggodalom ugyan nem tűnt el, de azért bíztatóan rámosolyogtam, mielőtt kiléptünk a szobából.

A fiúk a juniorok társaságában ácsorogtak a hallban. Megszaporáztam a lépteimet és sűrűn bocsánatot kértem, amiért ránk kellett várniuk. Tekintetemmel Tegoshit kerestem, aki az ajtóhoz legközelebb állt. Barátnőmet figyelte komor, már-már mérges tekintettel, amiben egy kis csalódottságot is felfedeztem, majd néhány másodperc után elfordította a fejét és ő hagyta el elsőként a szállodát. Nagyjából átéreztem, milyen hatással lehetett rá Viki reggeli kijelentése és még jobban aggódni kezdtem, ugyanis féltem, hogy ez hatással lesz majd a próbákra.

- Történt valami? - kérdezte Keii, mikor elindultunk a próbaterem felé, ahonnan majd együtt megyünk a stadionba. Egy kicsit lemaradtunk a többiektől, hogy ne halljanak minket. Barátnőm Massuval beszélgetett, látszólag jó kedve volt, Shige pedig hátranézett ránk, mire rámosolyogtam. Viszonozta a mosolyt, majd folytatta a társalgást a juniorokkal, akik nem akartak leszállni róla. Ha jól értettem, meg akarták hívatni magukat hozzá.

- Mondhatni... - feleltem halkan, mire arca aggódó kifejezést öltött. - De csinálj úgy, mintha nem vennéd észre, mivel szerintem egyikük sem örülne annak, ha ezzel lennénk elfoglalva.

- Hát jó... - felelte bizonytalanul. Meglöktem, hogy törölje le az arcáról a fancsali kifejezést, mert így még a vak is észreveszi, hogy valami nincs rendben. Bár Koyama személyiségét tekintve ezt mondani könnyebb, mint megvalósítani.

Mikor az előttünk haladó társaságra néztem, leginkább az foglalkoztatott, mit gondolhat Tegoshi. Ugyanis Viki a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy valami baja lenne, de nem azért, mert ez valóban így van, hanem azért, mert ő ilyen. Viszont azt nem tudhattam, hogy Tegoshi ezzel mennyire van tisztában. Lehet, hogy ő csak annyit lát, hogy barátnőjét egyáltalán nem foglalkoztatja a köztük történt veszekedés, ha pedig ez így van, akkor minden bizonnyal ő szenved a legjobban. Áttörtem a csapaton, hogy utolérjem a sietős léptekkel haladó szőkeséget.

- Szia! - csaptam meg a vállát.

- Uhm - hümmögött vissza egy halvány mosollyal.

- Minden rendben? - néztem a szemébe, ami egy kissé nehéz volt, mert kitartóan maga elé nézett, szóval előre kellett hajolnom, hogy elkapjam a tekintetét.

- Nem egészen - ingatta a fejét és az alsó ajkába harapott. Szomorúan néztem rá.

- Meg kell értened őt - szóltam halkan vigyázva, nehogy meghallják. - Csak nem akarja, hogy később, mikor már jobban megszereted őt rájöjjön, hogy mégsem szerelemből szeretett. Tudod, mire gondolok, ugye?

- Már átéltem párszor, szóval igen - nézett a szemembe egy szomorú mosollyal. Sóhajtottam egyet és hátranéztem Vikire, aki még mindig látszólag vidáman beszélgetett a fiúkkal. Tegoshi helyében én is tele lennék kétségekkel, ha még nem ismerném eléggé a barátnőmet. Nem akartam elárulni neki azt, hogy Vikit is mennyire megviselte a veszekedésük, és tanácstalan voltam azzal kapcsolatban is, hogy mivel tudhatnám Tegoshit egy kicsit megnyugtatni. Ezért inkább úgy döntöttem, várok egy kicsit azzal, hogy besegítek, hátha sikerül kettejüknek megoldaniuk.

Viszont Tegoshi türelmetlen fajta, Viki pedig éppen hogy nem az. Vagyis attól féltem, hogy míg barátnőm szépen végiggondolja magában a dolgokat, addig Tegoshit felemészti a várakozás, de mivel felnőtt emberekről volt szó, nem irányíthattam őket, maguknak kell elintézni a köztük lévő nézeteltéréseket. Mint ahogy arra sem vágytam, hogy a fiúk boronáljanak össze minket Shigével, többek között ezért sem tudtak arról, hogy együtt vagyunk. De az aggodalmam nem múlt el, és szörnyen sajnáltam mindkettejüket. Nem hittem volna, hogy egyszer nem Shige és magam miatt, hanem kettejük miatt kell aggódnom.

A próbateremben már zajlott az élet, mire beértünk, sok junior előttünk érkezett, ők voltak a maximalista fajták, akiknek nem elég a megszokott próbaidő és mivel még nem debütáltak, soha nem voltak megelégedve a teljesítményükkel. Koyama megveregette a vállukat üdvözlésképpen és néhány perc múlva már együtt próbáltak. A tervek szerint 11-én lesz a turné első napja és egyelőre minden zökkenőmentesen haladt. Mi is végre anélkül fotózhattunk, hogy bárki szúrós szemekkel nézne ránk és sikerült jópár értékelhető képet csinálnunk, szóval eldöntöttem, hogy felvetem ötletként, hátha beteszik ezeket is a turné fotóalbumába. Amikor egyébként kiderült, hogy a NEWS egy A4-es, keményborítós fotóalbummal készül az idei turné örömére, az egész rajongói világ a fellegekben volt, köztük én is természetesen, csak akkor még fogalmam sem volt arról, hogy én is oroszlánrészt veszek ki ennek az albumnak az elkészítésében. Persze nem csak az én képeim lesznek benne, ezért is próbáltam valami nyomós indokkal előállni, hogy miért is legyenek próbás képek a könyvben. Bár a végén tudtam, hogy úgyis ők döntenek majd erről, hiába is próbálkoznék. Rajongói szemmel amúgy mindig is imádtam a próbákon készült fotókat, mert ott végtelenül egyszerűen és hétköznapian festenek, és a bakikról készült vicces képeket is imádják a rajongók.

Mikor már úgy éreztem, elegendő képet csináltunk, leültünk és csak figyeltük őket, ugyanis elég szórakoztató tud lenni, amikor mondjuk a TegoShige összeszólalkozik, mert az egyikük nem jó helyen állt a teremben és próbálták meggyőzni egymást a saját igazukról. Addig Massu és Keii valami mással kapcsolatban egyeztették a véleményeiket és néhány perc múlva már ismét probléma nélkül próbáltak. A Pokoponpekorya-s résznél történt némi változtatás, így azt többször is elpróbálták, aminek hála sikerült végre memorizálnom a koreográfiát, mégha ez senkinek nem is vált a segítségére. Azért amikor úgy gondoltam, nem leszek útban, beálltam a négyeshez, és eltáncoltam, hogy ne vegyen erőt rajtam az álmosság, amit a hosszú ideig tartó egy helyben ülés okozott. Viki már sokkal inkább gátlásosabb volt, miután legutóbb annyit bénáztunk, nem akart beállni, szóval csak elmerengve nézett minket, néha felnevetett, de a tükörben láttam, hogy többször is szomorú pillantásokat vet Tegoshira.

- Nem jó! - szólt rám Massu és kicsit arrébtolt, hogy megmutassa azt a részt, amit mindig elrontok.

- Köszönöm szépen - hajoltam meg előtte viccből, miután háromszor is újratáncolta nekem azt a részt. Már épp kezdtem bepörögni, amikor jött értünk a kocsi, hogy elvigyenek a stadionba. Három kisbusszal mentünk, mivel elég sok juniort hívtak el koncertezni. Én és Viki a NEWS-el ültünk egy járműben és mellénk már nem is fért be senki, csak egy staffos az anyósülésre, és ő is csak azért ült be oda, hogy leszidjon minket, amiért tegnap nem voltunk elérhetőek. Mi hajlongtunk egy sort, majd mikor végre leszállt rólunk, kissé megtörve pillantottam a mellettem ülő Shigére, aki észrevétlenül megszorította a kezem, mert még emlékszik arra, mennyire rosszul viselem, ha leszidnak. Egyébként egész úton azzal voltam elfoglalva, hogy kielemezzem Viki és Tegoshi viselkedését, akik között Koyama helyezkedett el. Keii próbált beszélgetni velük, de amikor mindkettejükhöz szólt, az a társalgás mindig kellemetlenül végződött, úgyhogy Viki és Tegoshi mellett már Koyamát is sajnáltam. A balomon ülő Massu kíváncsian pislogott feléjük, majd kérdőn rám nézett, mire én csak megráztam a fejem. Szerencsére nem kellett sok időt eltöltenünk a kínos csendben, mert a stadion nem volt túl messze a próbateremtől. Úgy gondoltam, Tegoshira majd a többiek gondot viselnek, szóval barátnőm mellett haladtam, a staffos minket amúgy is elválasztott a fiúktól, hogy megmutassa, a stadion mely részei lettek biztosra letárgyalva számunkra. Voltak helyek, ahova már betették a síneket a mozgó színpadoknak, ezt azért jó volt látni, mert azokra a helyekre azt hittem, hogy oda majd mi is beállhatunk.

Mivel a próbatermi próbák a vártnál jobban haladtak, a fiúk már el is kezdhették a színpadi próbákat, én pedig felmértem a terepet, hogy melyek lehetnek a számomra legkényelmesebb pozíciók a fotózásra. A túloldalon barátnőm követte a példámat, de mivel ő a közelebbi képek elkészítéséhez jobban ért, nem ment olyan távol a színpadtól, mint én. Ezzel egyébként senkinek semmi problémája nem volt, nekik csak az volt a lényeg, hogy a koncert végén használható fotókkal szolgáljunk.

Így, hogy végre helyszínen fotózhattam, megnyugtatóbb volt, a próbateremben annyira nem tudtam átélni azt, milyen lehet majd élesben. A fotózásra lebeszélt szabad hely nem volt olyan nagy, mint amire emlékeztem, az energiámat sem emésztette fel az ide-oda rohangálás, talán részben azért is, mert a fiúk sem szaladgáltak folyton. És mert be van osztva, hogy a színpad egyik felén kettő és a másik felén is kettő tag van, így két-két fő jut ránk, plusz a juniorok. Éppen próbáltam Tegoshival lépést tartani, aki épp a színpad négyzet alakú részéről szaladt ki a stadion háromnegyedéig felépített hosszú kifutóra, amikor hátrafelé szaladás közben a jobb lábam beakadt az út szélén elvezetett kábelekben, amik a hangfalakhoz tartoztak és hátraestem. Mivel reflexből a jobb kezemben tartott gépemet próbáltam védeni, egész súlyommal a bal kezemre estem, vagyis a bal csuklómra és felkiáltottam fájdalmamban. Az egész próba leállt és a felettem a színpadon álló Tegoshi leugrott mellém.

- Hé, jól vagy? - guggolt le és ijedten vette észre, hogy a fájdalomtól a szemem is könnybelábadt. A csuklóm másodpercek alatt legalább a kétszeresére dagadt és úgy éreztem, üvölteni tudnék a fájdalomtól, de csak összeszorítottam a szám és próbáltam elviselni a lüktető fájdalmat. Tegoshi reflexből megkereste Shigét a tekintetével, aki már felénk tartott a színpad másik végéről.

- Shige! - kiáltott neki, miközben segített felállni. - Szerintem eltört, el kell mennie a kórházba - szólt, mikor Shige mellénk ért. Én ennek hallatán csak nyöszörögni voltam képes, mint egy kiskutya. Még soha nem törtem el egyetlen testrészem sem, és szerettem volna, ha ez így is marad, ugyanis az egyik dolog, amit egyáltalán nem bírok elviselni, az a fájdalom. Shige megsimogatta a fejem és átkarolva elindult velem a kijárat felé.

- Egyedül is el tudok menni! - tiltakoztam, amikor végre ismét képes voltam szavakat kinyögni. Nem akartam, hogy miattam Shige kimaradjon a próbáról.

- Az kizárt! - nézett rám szúrós szemekkel. - Oda se érnél a kórházba, mert még előtte összeesnél a fájdalomtól.

Való igaz, hogy nem csak a csuklóm, hanem az egész bal karom úgy sajgott, mintha még mindig baltával vernék. Nem hittem volna, hogy egy törés ennyire tud fájni. Bár mérges voltam magamra, amiért keresztbe tettem a fiúknak, tudtam, hogy hülyeség lenne ellenkezni, így csak némán, könnyezve hagytam, hogy Shige beültessen az egyik kisbusz anyósülésére és elvigyen a kórházba.

Egy kisebb örökkévalóságnak tűnt, mire elértünk Sendai egyik kisebb kórházába. Shige döntése volt, hogy odamenjünk, mert így kevesebb az esélye annak, hogy valaki felismer minket.

A sürgősségin egy lelket sem láttunk, még nem is voltam ilyen kihalt kórházban. Shige bekopogott az egyik terembe és meg sem várta a választ, máris benyitott.

- Jó napot! - köszönt be, mire a vizsgálóban tartózkodó ősz hajú bácsi levette a tekintetét az elé kitűzdelt röntgenleletekről és felénk fordult.

- Kato-kun!  - kiáltott fel meglepetten és enyhén széttárta karjait. - Mi történt?

- Mochizuki-sensei, azt hiszem, eltört a csuklója -a doktor rám emelte szemüveges tekintetét, majd miután egy pillantást vetett a csuklómra, dörmögő hangján kedvesen leültetett a teremben elhelyezett ágyra.

- Lássuk csak - guggolt le elém, és óvatosan felemelte a csuklóm, mire felszisszentem. Shige mellettem ült az ágyon és hol a csuklómat, hol a Sensei arcát figyelte.

- Hát ez bizony eltört - szólt néhány másodperc vizsgálgatás után. - De azért elmegyünk egy röntgenre.

Átsétáltunk a szomszéd terembe, ami röntgenteremként szolgált és Mochizuki-sensei kérésére azonnal megvizsgáltak. Azért lehetett, mert már látta rajtam, hogy teljesen kikészültem. A fájdalom ugyan már enyhült, a helyét zsibbadás vette át. De még ránézni is rossz volt a csuklómra, amellett hogy kétszeresére dagadt, furán el is színeződött. Utolsó reményem is szertefoszlott, amikor a röntgenlelet is csuklótörést mutatott. Mochizuki-sensei szólt egy ápolónőnek, hogy készüljön elő gipszsínnel, majd visszakísért a kivizsgálótermébe.

- Most beadok egy érzéstelenítő injekciót, és amint elérte a hatását, visszahelyezem az eltört csontot a helyére - magyarázta kedvesen, bár én még mindig minden porcikámban remegtem.

- És az fájni fog? - csúszott ki a számon a gyermeteg kérdés, mire Shige halványan elmosolyodott mellettem. Nem tehetek róla, hiába vagyok Kato Shigeaki társaságában, a törött csuklócsont és az injekció akkor is ijesztőek.

- Csak egy kis szúrást fogsz érezni, a többit már egyáltalán nem - hangzott el a megszokott válasz. Úgy ültem le az ágyra, mintha a halálos ítéletemre készülnék. Rá sem néztem a senseire, amikor előkészítette az injekciós tűt és megközelített vele. Shige dícséretesen kitartott mellettem akkor is, amikor a félelemtől úgy szorítottam a kezét, hogy ha egy kicsit jobban megszorítom, ő lehetett volna a következő páciens Mochizuki-senseinél.  A vállába fúrtam a fejem, mikor a sensei leguggolt előttem az injekciós tűvel és ahogy óvatosan beszúrta, valamiféle nyüszítő hangot adtam ki, amit leginkább a kutyák sírásához tudnék hasonlítani.

- Semmi baj, semmi baj - simogatta a hátam Shige, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. Néhány percet várnunk kellett, míg hatni kezd az érzéstelenítő, addig Mochizuki-sensei kedvesen feltett néhány kérdést, de mivel egyáltalán nem voltam beszélgetős kedvemben, inkább Shigével társalgott, leginkább arról, hogy mégis ki vagyok én és hogy honnan jöttem. Shige, bár úgy vettem észre, bízik a senseiben, megkérte, hogy senkinek ne beszéljen rólunk, mert nem akarja, hogy bármiféle szóbeszéd szárnyra kapjon.

Mikor jeleztem, hogy teljesen elzsibbadt a karom, a sensei egyetlen pontos mozdulattal a helyére tette a törött csontot, ami olyan hirtelen történt, hogy fel sem tudtam dolgozni, így félni sem volt időm.

- Kész van - mosolygott rám. - Máris hozzuk a gipszsínt, írok fel neked fájdalomcsillapítót, és a jövő héten várlak vissza, hogy felhelyezzük a gipszet, amit majd előre láthatóan három hétig kell viselned. Amíg a csuklód gipszben van, nem szabad használnod és ha lehet, ne mozgasd az ujjaidat.

- Az ujjaimat se? - estem teljesen kétségbe, mert az első dolog, ami eszembe jutott, hogy mi lesz a fotózással?

- Így van - bólintott, majd az asztalához ült és felírt egy fájdalomcsillapítót. Közben megérkezett a nővér a gipsszel, amit a sensei kérésére fel is helyezett a kezemre.

- Köszönöm szépen - hajoltam meg, majd mikor kiegyenesedtem, úgy éreztem, menten összeesek, és ha Shige nem tart meg, valószínűleg, meg is történik.

- Az érzéstelenítő miatt érzed most egy kicsit kábának magad - magyarázta az orvos. Én mondjuk a 'kába' helyett az 'élőhalott' kifejezéssel éltem volna, de mindegy.

Elköszöntünk a senseitől és Shige visszavitt a szállodába, ahol már vártak a többiek.

- Jól vagy? - szaladtak oda hozzám aggodalmas kifejezéssel az arcukon. Hirtelen elnehezült a mellkasom és szörnyű bűntudatot éreztem, amiért miattam félbeszakadt a próbájuk.

- Sajnálom... - motyogtam lesütött szemekkel.

- Semmi baj! - illetődött meg Keii. - Még mi is lesérülünk próba közben. Mára pihenj és mivel úgysem tudnánk visszatartani, majd holnaptól jössz próbákra.

- Oké... - sóhajtottam lemondóan és a lépcső felé vettem az irányt. A csapat már indult is vissza próbálni, Viki viszont ott maradt velem, mivel aggódott, amiért 'elkábultam'. Bár nem tudom, mi történhetne velem, mialatt egy helyben fekszek az ágyamon, de hagytam, hogy velem maradjon.

- Nem akarsz Tegoshi közelében lenni, ha nem muszáj, igaz? - kérdeztem tőle, mikor már felértünk a szobába.

- Nem igazán - ült le az ágyára. - Szerintem nagyon megharagudott rám.

- Szerintem is - dőltem hanyatt és úgy pislogtam rá. Még mondott valamit, de arra már nem emlékszem, ugyanis az érzéstelenítő és az utána bevett fájdalomcsillapító brutálisan kiütött.

Azt álmodtam, hogy a koncert első napján mindkét karom be volt gipszelve és úgy álltam a színpad előtt, miközben már lement a második és a harmadik dal is. A közönség körülöttem sikoltozott és énekelt, miközben Shige odajött hozzám a színpadon és leguggolt, majd azt kiabálta, hogy 'Fotózz már!'. Én előrenyújtottam begipszelt karjaim, de ő csak egy válrántással lereagálta a dolgot és visszament énekelni. Ekkor összeestem a kimerültségtől és ezzel egyidőben kitört belőlem a sírás, a rajongók pedig hátulról lökdösődve próbáltak közelebb kerülni  a színpadhoz és szinte eltapostak engem. Hirtelen riadtam fel, és azonnal észrevettem magamon, hogy megizzadtam. Valamiért nyakig be voltam takarózva és úgy éreztem, menten megsülök.

- Jól vagy? - hallottam egy hangot magam mellől. Shige az ágyam mellett ült és azon könyökölve figyelt engem.

- Shige... - motyogtam kábán. - Mennyi az idő?

- Már délután négy is elmúlt - válaszolt kedvesen és úgy nézett rám, mint egy apuka a beteg kislányára.

- Mi?! - ültem fel hirtelen. Hátratúrtam a szemembe lógó hajam és körbenéztem a szobában.

- Hol van Viki? - Még szinte ki sem mondtam a kérdést, hangokat hallottam a folyosóról. Viki és Tegoshi beszélgettek odakint... Pontosabban veszekedtek. Meglepődve néztem Shigére.

- Pár órája elmentek ebédelni - szólt fojtott hangon. - Veszekedve jöttek vissza.

Összeszorult a mellkasom és fülelni kezdtem.

- Mondtam már, hogy nem az zavar, hogy idol vagy! - hallottam barátnőm kimerült hangját.

- Akkor mi? - kérdezett vissza Tegoshi.

- De hiszen már elmagyaráztam... - sóhajtott Viki és hallottam, hogy nekidől az ajtónak. - Nem tudnál várni egy kicsit?

- Van más választásom? - hallatszott Tegoshi nyers hangja. Viki erre nem válaszolt, szóval várakozva ültem az ágyon és a sérült kezemre szegezve a tekintetem vártam, mi lesz. Mint kiderült, az egyik szobából kijött valaki, így pár másodpercre felfüggesztették a vitájukat, hogy mások ne hallják.

- Szakítsunk? - kérdezte hirtelen barátnőm, mire riadtan felkaptam a fejem és kiugrottam az ágyból azzal az elhatározással, hogy kimegyek és megakadályozom, hogy a kapcsolatuk tönkremenjen. De az ajtónál mégis megtorpantam. Hiába vártam Tegoshi válaszára, nem mondott semmit. Néhány másodperces csend után nyílt az ajtó és barátnőm lehajtott fejjel lépett be rajta. A háta mögé pillantva megláttam Tegoshit, aki már lefelé tartott a lépcsőn. Idegesen fújtattam egyet és mivel nem akartam

Vikin letölteni a mérgemet, a szőkeség után szaladtam és a lépcsőfordulónál utolérve elkaptam a karját.

Mikor felém fordult, láttam, hogy a könnyeivel küszködik. Elfordult tőlem és nem szólt egy szót sem.

- Miért nem tudsz várni egy kicsit? - kérdeztem a hosszú hallgatástól kissé rekedtes hangon.

- Jó ez így, nem? - kérdezett vissza ingerülten. Megráztam a fejem és könnyek szöktek a szemembe.

- Dehát még egy nap sem telt el. Nem lehetsz ennyire türelmetlen - adtam hangot a gondolataimnak. Nem akartam, hogy úgy érezze, őt hibáztatom, de mire észbe kaptam, már kimondtam ezeket a szavakat.

- Most kezdődik a turnénk - szólt. - Nem akarom, hogy más elterelje a gondolataimat.

Ezzel a mondattal sarkon fordult és otthagyott, nyilván azért, hogy egyedül lehessen. Én pedig hagytam. Mert nem erőltethettem rá azt, hogy értse meg a barátnőmet és miközben ezen igyekszik, ne tudjon a turnéra koncentrálni.

Lassú léptekkel sétáltam vissza a szobánkba, ahol már csukva volt az ajtó. Halkan bekopogtam, mire Shige beengedett. Viki az ágyon ült és halkan szipogott.

- Én megyek - szólt halkan Shige és megsimította a karom. Bólintottam, majd mikor kiment, leültem Viki mellé, de nem szólaltam meg. Dühös voltam rá, amiért ilyen könnyen feladta a dolgokat, viszont nem akartam még jobban elszomorítani azzal, hogy kijelentem, ő a hibás. Bár magamban amúgy sem hittem el, hogy ez így fog végződni, szóval nem hagytam, hogy engem is letörjön a dolog.

Másnap akkora kavarodások voltak a próbán, hogy szinte nem is tudtunk a fiúkkal lenni, csak reggel, mikor elvittek minket a stadionba, ahol egész nap állt a bál, mert eldöntötték, hogy még három kamerát be akarnak szerelni, így mindenhol kábelek voltak, még a színpadokon is, amit a fiúk nem tudtak mire vélni és kissé feszültek is voltak, amiért sokszor állt a próba.

- Mi lesz már? - türelmetlenkedett Tegoshi a színpad szélén ülve. Mi a nézőtér soraiból figyeltük őket, mivel a folyosókon annyi kábel volt, hogy félő volt, a másik karomat is eltöröm. Aztán jött pár staffos, akik megkértek minket, hogy segítsünk nekik, míg várni kell. Pontosabban utasítottak, ami elég furán jött ki, ugyanis nem voltak a főnökeink, vagy ilyesmi. De mi Vikivel béketűrő emberek lévén követtük őket hátra, ahol a koncerttermékek voltak.

- Összekeveredtek, szóval szét kellene válogatnotok őket - mondta az egyik staffos, aki mindig is únszimpatikus volt nekem. Fáradtan sóhajtott egyet, mintha az egész világ gondja az ő vállát nyomná, majd otthagyott minket.

- Csúcs, most meg ugráltatnak minket - morogtam dühösen, miközben fél kézzel magam elé húztam egy dobozt. Miután kerestünk magunknak egy-egy üres kartont, leültünk az út közepére, hogy direkt bosszantsuk az ott áthaladó személyzetet és elkezdtünk válogatni.

- Mit csináltok? - jött oda Keii és Shige és meglehetősen meglepve néztek ránk.

- Megkértek, hogy válogassunk - válaszoltam.

- Dehát ez nem is a ti munkátok - szólt Keii és a tekintetével már keresett egy staffost, hogy rákérdezzen a dologra.

- Hagyjátok csak, megcsináljuk - mondtam gyorsan és Viki is bólintott. - Biztos bosszantotta őket, hogy egy helyben ülünk.

- De akkor is... - Shige rosszalló arccal nézte az ügyködéseink, látszólag felidegesítette, hogy ugráltatnak minket, de én meg nem akartam, hogy vita legyen a dologból, bármennyire is sértette a büszkeségem az, hogy fotós létemre leültettek egy stadion ablaktalan részére válogatni. Shigét és Koyamát hívták vissza próbálni, szóval nagy nehezen otthagytak minket.

- Bosszúból teszünk el belőlük? - mutattam fel egy penlight-ot a barátnőmnek, aki felnevetett.

Úgy másfél - két óra után végre mi is beállhattunk a helyünkre, hogy aztán még két órát dolgozzunk, majd véget ért a próba. Már sikerült megtanulnom csak a jobb kezemmel fotózni, így megnyugodtam, hogy ezzel nem lesz gond később.

Miután Massu hosszasan egyeztette véleményeit az egyik szervezővel, aki látszólag már szívesebben lett volna otthon, elindulhattunk vissza a szállodába. Az úton lelkes beszélgetésbe elegyedtem Keii-channal, aki azt magyarázta, hogy a cupcake sűtő csodákra képes, és megkért, hogy majd csináljunk közösen sok cupcake-t, mivel a többiek annyira nem akarnak. Én persze nagyon lázba jöttem, mivel hiányzott már, hogy együtt töltsek egy kis időt vele.

Tegoshin azt vettem észre, hogy néha teljesen megfeledkezve a külvilágról Vikit figyeli. Olyan szomorú kifejezés ült az arcán, hogy megszakadt érte a szívem. A próbákon ugyan ezt nem mutatta ki, de munkán kívül egyre inkább lehetett látni rajta, hogy rosszul viseli a szakításukat.

Mikor megérkeztünk a szállodába, Shige észrevétlenül maga mellé húzott és egy kicsit lemaradtunk a többiektől.

- Este van időd? - kérdezte suttogva.

- Persze - mosolyodtam el és éreztem, hogy felforrósodik az arcom.

- Akkor 8-kor találkozzunk lent - mondta és még utoljára rám mosolygott, majd a többiek után siettünk, mielőtt feltűnik nekik, hogy lemaradtunk.

Vikivel megbeszéltük, hogy levisszük a cuccainkat a szálloda mosodájába, szóval meg is volt a délutáni programunk.

- Este elmegyek Shigével, nem baj? - kérdeztem félve, mikor bedobáltuk a ruhákat a mosógépbe.

- Miért lenne baj? - kérdezett vissza összeráncolt szemöldökkel.

- Talán te nem tudod, mert nem látod magad, de eléggé megviseltnek tűnsz - mondtam, és közben lezártam a mosógépet.

- Majd elmúlik. Gondolom... - felelte erőtlenül.

- Ez nem volt túl meggyőző.

- Jó, hát... - kezdte és leültünk a mosoda egyik padjára. - Legszívesebben visszavonnám azt, amit Tegoshinak mondtam, de már szakítottunk és úgy érzem, nincs jogom rá.

- Ha nem vetted volna észre, a szőkeséged még nálad is jobban le van törve - löktem meg. - Ne csináljátok már ezt.

- Jó, de nem tudom, hogy álljak elé. És amúgy sem vagyok biztos abban, hogy mit érzek.

- Na persze... - forgattam a szemem, de erre ő csak sóhajtott egyet, szóval nem firtattam tovább a dolgot.

Mikor végeztünk a mosással, én kutyafuttában kivasaltam egy vékony kockás ingem, mert azt akartam felvenni az esti randira, és a hajamat is sikeresen be tudtam sütni úgy, hogy még időm is maradt 8 előtt. Ez tőlem hatalmas teljesítmény, szóval még megittam egy teát is. Nyolc előtt pár perccel összeszedtem a cuccaim, elköszöntem a már félig alvó barátnőmtől, aztán óvatosan kinyitottam a szobaajtót és kikukucskáltam a folyosóra. Mivel minden kihalt volt, gyorsan becsuktam az ajtót, de a táskám beakadt a kilincsbe és ahogy lecsúszott a karomról, kiborult a tartalma.

- Ezt nem hiszem el... - mérgelődtem, majd riadtan felkaptam a fejem, amikor mozgolódást hallottam az egyik szoba felől.

- Mit csinálsz? - nézett rám furán Koyama és segített visszapakolni a táskámba.

- Öhm... - kezdtem zavartan és beletúrtam a hajamba. - Csak el kell mennem valahova.

- Ilyenkor? Hova?

- Könyvesboltba! - jutott hirtelen az eszembe.

- Tényleg? - csodálkozott. - Shige is pont odamegy.

- Ah, igen? Nem is tudtam.

- Lehet, hogy találkoztok - mosolygott rám és hálát adtam az égieknek, amiért Koyama néha nem valami okos.

- Lehet - nevettem hülyén. - De most megyek. Szia! - intettem gyorsan és leiszkoltam a lépcsőn. Mikor a hallban megláttam Shigét, aki már messziről mosolygott rám, intettem neki, hogy gyorsan menjen ki.

- Koyama! Koyama! - tátogtam, mire sarkon fordult és kisietett a szállodából. Ahogy én is kiléptem az ajtón, a nagy tömegben nem láttam merre ment, szóval elindultam valamerre, de néhány lépés után valaki megfogta a karom és magához húzott.

- Megvagy! - mosolygott rám izgatottan Shige, mint aki rendkívül élvezi ezt a menekülősdit.

- Szia! Te is könyvesboltba mész? - néztem rá úgy, mintha nem is beszéltük volna meg a közös programot.

- Ah, igen! - örült meg őszintén. - Te is?

- Akkor mehetünk akár együtt is - vetettem fel az ötletet. Összenevettünk és miután rákulcsolta a kezét az enyémre, elindultunk a zsúfolt járdán. Közös megállapodás alapján végül tényleg egy könyvesboltba mentünk, aminek volt egy kávézós része is. Örültem, hogy emellett döntöttünk, mert itt végre nem volt üldözési mániám, hogy valaki folyamatosan figyel minket.

Miután kiválasztottam magamnak egy könyvet és vettem egy jegeskávét, leültem az egyik kétszemélyes asztalhoz és olvasni kezdtem.

- Azt hittem, az én könyvemet olvasod - szólt színlelt csalódottsággal Shige, mikor megnézte a könyv borítóját.

- Azokat már rég kiolvastam! - kértem ki magamnak a dolgot, mire büszkén elmosolyodott.

A könyvesbolti randink eléggé elhúzódott, egészen zárásig maradtunk, ugyanis akkor szólt az egyik ott dolgozó, hogy rajtunk kívül már nincs ott senki. De mi annyira elbeszélgettük az időt, hogy az a néhány óra csak néhány percnek tűnt. Eleinte azt hittem, nehéz lesz Shige barátnőjének lenni, mert merőben eltér az érdeklődési körünk, és én eleve nem vagyok olyan intelligens, mint ő. De bármilyen témát is hoztam fel, ő lelkesen beszélgetett velem. Mondanom sem kell, hogy csak még jobban beleszerettem.

A turné első koncertje előtt egy nappal a fiúk tartottak még egy utolsó főpróbát a stadionban. Nekünk nem kellett jelen lennünk, de én azért mégis elmentem, mert mindig élvezettel töltött el a próbák figyelése és a közönség sorai közt ülve azt is egy kicsit átélhettem, milyen lesz majd a koncert élőben. Barátnőm otthon maradt, mert ha nem volt muszáj, nem tartózkodott a fiúk, vagyis Tegoshi társaságában. Ők ketten még mindig nem békültek ki, a köztük lévő kommunikáció annyira lecsökkent, hogy ha nem munkáról volt szó, már nem is szóltak egymáshoz. Míg én kettejükön elmélkedtem, a próba véget ért és arra ocsúdtam fel, hogy Shige nekem beszél lentről.

- Reeeeniiiiii! - kiabált fel már szerintem sokadszorra, hozzá integetett is, hogy végre észrevegyem.

- Bocsi! - mosolyodtam el.

- Megyünk? - kérdezte és megtörölte az arcát egy törölközővel.

- Uhm - bólintottam fintorogva, ugyanis a kórházba készültünk menni, hogy a gipszsínt kicseréljék normális gipszre, amit majd még hetekig hordhatok.

Megvártam, míg Shige összeszedi a cuccait, addig az egyik kijáratnál ácsorogtam és a közeledő Tegoshit figyeltem.

- Visszamentek a szállodába? - kérdeztem mosolyogva, mikor elém ért.

- Igen. Ha visszajöttetek a kórházból, elmegyünk vacsorázni.

- Oké... - mondtam habozva arra gondolva, hogy mióta Viki és Tegoshi szakítottak, talán ha kétszer voltak egy társaságban. Kíváncsi voltam, mi fog kisülni az estéből.

Shige pillanatok alatt elkészült és a többiek előtt ért ki az öltözőből. De mivel nem volt elég autó ahhoz, hogy külön elvigyen egy kisbuszt, bevártuk Massut és Keiit is, szóval a kórházig azzal boldogítottam őket, hogy többször is elmagyaráztam, miért nem akarok gipszet a karomra.

- És ha viszketni fog a karom, nem tudom majd megvakarni! - panaszkodtam legörbült szájjal. Keii sajnálkozva csóválta a fejét, Massu pedig csak bólintott egyet és folytatta a magazinja lapozgatását. Ő annyira nem sajnált.

A kórházhoz érve mindhárman a kocsiban maradtak, mivel fura lett volna, ha a gipszcserére is kísérgetni kell. A csuklóm egyébként teljesen jól volt, olyannyira nem fájt, hogy bepróbálkoztam Mochizuki-senseinél, hátha azt mondja, nem kell másik gipsz rá, de sajnos ez a próbálkozásom kudarcba fulladt.

- Köszönöm szépen - hajoltam meg szomorúan és ugyanilyen szomorú fejjel is ültem vissza a kocsiba. Bánatos szemekkel néztem Shigére, aki szomorúan mosolygott rám és Keii is sajnált, amiért véglegesen és visszavonhatatlanul felkerült a gipsz a karomra.

- Majd rajzoltok rá, ugye? - néztem bociszemekkel a fiúkra, akik nagyokat bólintva biztosítottak arról, hogy mindenképpen kidekorálják a gipszemet.

A szállodában már ott várt Viki útra készen, mint mindig, hiába mondtam neki, hogy mikor visszaérünk, még mindenki más is lezuhanyzik és átöltözik. Mikor odaértem mellé, jelentőségteljesen rámnézett, amit nem tudtam mire vélni, majd elnézett a recepció felé. A szívem a gyomromban kötött ki, ugyanis Kenta-senpai állt a pultnál és mikor megfordult, küldött felém egy széles mosolyt.

- Mit keres itt? - suttogtam döbbenten Vikinek, aki csak vállat vont. Shige szótlanul méregette őt mellettem, de mivel még senki nem tudott arról, hogy járunk, nem akarta jelét adni annak sem, hogy jobb ha senpai nem próbálkozik megint olyasmivel, mint legutóbb.

- Sziasztok! - köszönt vidáman és megborzolta a hajam, amit egy kissé meglepve fogadtam.

- Szia, senpai... - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Te mit keresel itt?

- Kíváncsi voltam, hogy mennek itt a dolgok, szóval kivettem pár napra egy szobát az első koncertig. Aztán mennem kell vissza Tokióba - magyarázta.

- Értem - bólintottam.

- Készültök valahova? - nézett a többiekre.

- Igen, nemsokára elmegyünk vacsorázni - felelte kedvesen Keii. - Ha gondolja, velünk tarthat.

- Ugyan, ugyan - ellenkezett senpai, majd rám pillantott. - Nem hiszem, hogy abból bármi jó is kisülne.

Keii és Massu értetlenül pislogtak egymásra. Ők kimaradtak abból a történetből, hogy Senpai gyakorlatilag szerelmet vallott nekem. Ismét lelkifurdalásom lett, ahogy a mosolygó srácra néztem és eszembe jutott, hogy milyen közel is álltunk egymáshoz.

- Akkor én megyek is, van egy kis dolgom - mosolygott még mindig, majd otthagyott minket.

- Senpai annyira erőlködött, hogy boldognak mutassa magát, hogy fel sem tűnt neki a törött karod - szólt halkan Viki.

- Hmm... - bólintottam elmerengve.

Még zuhanyzás és öltözködés közben is arra gondoltam, miért jött el senpai, aki folyamatosan elfoglalt a munkájával, bár a válasz egyértelmű volt számomra.

Mire végeztem és leértem, már mindenki lent volt, amitől megint szörnyen lassúnak éreztem magam, de ha nem töltök el tíz percet azzal, hogy megpróbálom kivasalni a frufrumat, talán én is előbb végzek.

A célul kitűzött japán étterem messzebb volt, így kölcsönvettünk egy kisbuszt. Keii akart arra a helyre menni, mondván, másnap kezdődik a turné, így egy szép étteremben akarja ezt megünnepelni. A kiszemelt hely egyébként egy előkelő japán étterem volt Sendai szélén, és egy gyönyörű japán kert vette körül. Míg Keii leparkolt, én és Viki ellenőriztük az öltözetünket, és a hajunkat az étterem egyik ablakában, nem törődve azzal, hogy bentről biztos jót szórakoznak rajtunk. Mikor beléptünk az ajtón, három pincér is elénk ugrott, köztük volt egy mosolygós srác is, aki meglehetősen túlbuzgó volt és folyton vinni akarta a táskánkat. A másik két pincérlány csak kedvesen mosolygott ránk és kimonójukban aprókat lépkedve vezettek el minket a külön szobánkhoz, ami tradíciónális japán tolóajtókkal volt elzárva a többi szobától, a szobák között pedig folyosó tette lehetővé a közlekedést.

A mosolygós pincérsrác odaszegődött barátnőm mellé, aki mindig mosolyogva válaszolt a kérdéseire. Észrevettem, hogy Tegoshi elég sűrűn pillant feléjük a szeme sarkából, és nem is tudott teljesen arra figyelni, hogy mit mondott neki Massu. Próbáltam nem mosolyogni a dolgon, de elég nehéz volt, mert ezt annak a jeléül tudtam le, hogy még nincs veszve semmi. Olyan jót virultam Tegoshin, hogy miközben leültem az alacsony asztal elé, a begipszelt karommal véletlenül fellöktem az egyik teáscsészét.

- Hoppá - adtam hangot az első reakciómnak, az egyik pincérlány pedig egyből jött és segített feltörölni a kiborult teát. De ahogy ott törölgetett, észrevettem, hogy meglehetősen piros az arca és a keze is remeg, szóval aggódva megszólítottam - Jól vagy?

- Persze - mosolygott, és vetett egy lámpalázas pillantást Massu és a többiek felé.

- Áh! - csaptam az asztalra, mint aki felvilágosodott. - Te is rajongó vagy! - mondtam olyan hangosan, hogy mindenki felénk nézett, de tudomást sem vettem arról, hogy ezzel csak még jobban zavarba hoztam szegényt.

- Hát... - bólintott szégyenlősen, mire elégedetten elmosolyodtam.

- És Massu a kedvenced - hunyorogtam rá. Bólintott egy aprót, Massu pedig apró mosollyal a szája sarkában nézett rá. A lány gyorsan kisietett a szobából, mi pedig vidáman felsoroltuk a rendelést.

A túlbuzgó pincérfiú szinte kirepült az ajtón, a másik lány még hajlongott egy sort, majd ő is távozott.

Massu annak örült, hogy az egyik pincérlány a rajongója, én annak, hogy Tegoshi féltékeny, Keii pedig annak, hogy találkoztak még valakivel, aki szereti a NEWS-t.

Mivel már érkezésünkkor ki volt készítve az asztalra a szaké, Shige töltött mindenkinek és koccintuttunk a turné örömére. Éppen elkezdtünk beszélgetni arról, hogy ki mennyire izgul a másnap

miatt, amikor Tegoshi ingerült hangon közbeszólt.

- Miért kell mindenkire mosolyognod? - kérdezte és mind tudtuk, kinek szólt a kérdése. Egyenesen Vikire nézett, aki értetlenül pislogott.

- Tessék? - nyögte ki. Mindenki elhallgatott, én pedig kihúztam magam és az alsó ajkamba harapva izgatottan vártam a fejleményeket. Mivel Tegoshi nem válaszolt, Viki felfújta magát és visszakérdezett. - Miért baj az neked, hogy én mindenkire mosolygok?

- Mindig ezt csinálod! - dőlt előre a szőkeség és harciasan nézett rá. Egyébként magamban igazat adtam neki, Viki minden idegenre mosolyog, aki megszólítja, néha nekem kell leállítanom őt, hogy fogja vissza az örömét, mert nem mindenki kedvességből kezd el vele beszélgetni.

- Nem is csinálom ezt mindig! - vágott vissza.

- Amikor elmentünk ebédelni, akkor is vagy az egyik juniorral álltál le beszélgetni, vagy a pénztárossal az étteremben...

- Mit csináljak, ha mindenki érdekesnek tartja, hogy külföldi vagyok? - tárta szét a karját barátnőm.

- Ez igaz... - szóltam bele a vitába, ami egyébként egyáltalán nem tartozott rám, de külföldiként teljes vállszélességben Viki mellett álltam. - Mikor én kijöttem, és elkezdtem dolgozni, mindenki úgy nézett rám, mint egy földönkívülire, míg meg nem szoktak. Pedig Tokióban azért nem kevés a külföldi. Csak tudjátok, mégis európaiak...

- Reni... - fogta meg a vállam gyengéden Shige és egy pillantással jelezte, hogy ennek a beszédnek nem most van itt az ideje.

- Bocsi - szabadkoztam Tegoshira nézve, aki egy ideje pislogás nélkül meredt rám. Ez most csak kettejükre tartozott, hiába voltunk mi is szem-és fültanúi a dolognak.

- Tegoshi, ilyen a személyiségem - mondta Viki egy mély levegővétel után. - Épp úgy, mint neked is az, hogy féltékenykedsz.

- Nem arról van szó, hogy féltékeny vagyok, csak bosszant - fejtette ki Tegoshi a szerinte teljesen helytálló magyarázatát.

- Az ugyanaz... - motyogtam a  bajszom alatt, mire a mellettem ülő Shige halkan elnevette magát.

- Arról nem én tehetek! - vágott vissza barátnőm. - Folyton mindenki csak féltékenykedik! Tök is mindig féltékeny volt, amikor veled voltam...

- Mert már szinte azt is elfelejtettem, hogy nézel ki! - szóltam bele mégis, ha már szóba kerültem.

- Hé, hé, nyugalom, nyugalom - próbált csitítani minket Keii, és Massu is feltartotta a kezét, hogy ne veszekedjünk.

- Te meg folyton Shigével voltál! - támadt le Viki. - Még át is szöktél hozzá éjszaka...

- Viki! - sziszegtem, de már késő volt, ugyanis Keii és Massu döbbenten meredt ránk, és még Tegoshi is félbehagyta a vitát.

- Ti jártok? - mutatott kettőnkre Koyama olyan arccal, mintha elárultuk volna őt.

- Igen... - mondtam a szememet forgatva pár másodpercnyi hallgatás után.

- Eh? Mióta? - pislogott Massu is.

- Mindegy, a lényeg hogy járunk és kész - zártam le a dolgot. - Amúgy sem rólunk van most szó.

- Igen - helyeselt Shige és egy pillantással jelezte Keiinek, hogy majd később mindent elmagyaráz.

Ekkor belépett a három pincér és behozták a rendelésünket. Addig mindenki elhallgatott és néma csendben vártuk, míg ismét hatan maradunk. A túlbuzgó pincérsrácnak szerintem görcsben maradt az arca, mert még mindig úgy vigyorgott, mint aki az angyalkáját látja. Türelmetlenül néztem rá és vártam, hogy végre leszálljon barátnőmről, de mivel nem úgy tűnt, hogy annyira menni akarna, hangosan megköszörültem a torkom és kedvesnek nem mondható pillantással jeleztem neki, hogy illene távoznia, mire végre eltűnt a mosoly a fejéről és elment.

- Itadakimasu - szólt Viki és nekiállt enni. Tegoshi csalódottan nézett rá és hirtelen szörnyen megsajnáltam. Összenéztem a többiekkel, hogy ők mégis hogy vélekednek erről, de természetesen őket sem tette boldoggá a tény, hogy Tegoshi és Viki veszekedése teljesen lenyomta a hangulatot. Dühösen az asztalra könyököltem és úgy szugeráltam őket, míg végül eszembe nem jutott egy szakállas trükk, amit pont az ilyen helyzetekben használnak. Mikor a szőkeség is nekiállt enni, némán elmutogattam a többieknek, hogy álljunk fel és menjünk ki, ha lehet, minél előbb. Shige és Massu azonnal reagáltak, Keii viszont csak értetlenül pislogott, szóval Shige gyorsan megírta neki sms-ben a tervet. Némán elszámoltunk háromig, majd egyszerre álltunk fel és mire Tegoshi és Viki reagálni tudott volna, már kiszöktünk a szobából és elfordítottuk a zárat, hogy ne tudjanak kijönni. A kint várakozó két pincérlány és a túlbuzgó srác - aki mióta kiküldtem, nem mosolygott - értetlenül meredt ránk.

- Semmi gond - tettem fel a kezem. - Csak egy kis párterápiát tartunk.

- Párterápia? - kérdezett vissza a NEWS rajongó lány.

- Ühm - bólintottam és izgatottan meglöktem Massut, hogy ez most milyen jó buli.

- De én éhes vagyok azért - simogatta a hasát. - Remélem gyorsan dűlőre jutnak.

- Nyissátok ki! - hallottuk bentről Tegoshi követelőző hangját.

- Ez nem így működik - szóltam vissza neki.

- Éhes vagyok, szóval siessetek! - sürgette őket Massu.

- Holnap koncert, siessetek! - szólt be Shige is mosolyogva. Legalább ő velem együtt élvezte a dolgot.

- Vajon sikerülni fog? - töprengett Keii aggodalmasan és a falnak támaszkodva elkezdte a földet pásztázni.

A három pincérnek nem volt más választása, mint velünk együtt várni, mivel hozzánk voltak beosztva. Közben megtudtam, hogy a NEWS rajongó lány neve Ari, aki kifejezetten élvezte a helyzetet, ugyanis kényszerből együtt kellett lennie a fiúkkal. Teljesen megértettem az érzéseit.

Szinte ráfeküdtem az ajtóra, úgy hallgatóztam, de az evőeszközök zörgésén kívül semmit nem hallottam. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az ajtón, míg végül egy örökkévalóság után megtört

a csend.

- Sajnálom - szólalt meg Tegoshi halkan. Hála a vékony ajtóknak, minden szót hallottunk.

- Nem kell bocsánatot kérned - felelte barátnőm, én pedig szememet forgatva bólintottam, mivel ezt a négy szót már unásig hallottam tőle a veszekedéseink alkalmával. Azért reménykedtem abban, hogy értékeli a szőkeség bocsánatkérését, ugyanis ha büszkeségről van szó, Tegoshi abban verhetetlen.

- Akkor mit mondjak?

- Nem kell semmit mondanod.

- Te jó ég... - fogtam a fejem és már azon voltam hogy bemegyek és felpofozom Vikit, de végül ő volt az, aki folytatta.

- Én mondtam azokat a dolgokat, nem csoda, hogy nem tudod, mit csinálj.

Megint csend. Majd egy kis mozgolódást hallottam, és az árnyékokból azt szűrtem ki, hogy Tegoshi közelebb ült Vikihez. Aztán nagyon erősen kellett fülelnem ahhoz, hogy értsem, miről beszélnek. A többiek amúgy már rég felhagytak a hallgatózással, egy kicsit távolabb beszélgettek, néha felém pillantottak, hogy a reakcióimból kivegyék, van-e valami fejlemény. Én egyáltalán nem zavartattam magam, mikor Shigével mosolyszünetet tartottunk, akkor sem volt semmi privát szféránk.

- És azóta sikerült dűlőre jutnod? - gyengéden beszélt, olyannyira, hogy már szinte magam előtt láttam, ahogy barátnőm mellkasában megtörik, vagyis inkább megolvad az a bizonyos jég. Az elmúlt egy hét alatt én már teljesen megbizonyosodtam arról, hogy Viki 'se veled, se nélküled' lelkiállapotában az utóbbi győzedelmeskedett, csak nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy ők már szakítottak, így biztos voltam benne, hogy megkönnyebbült, amikor Tegoshi így közeledett felé.

- Ühm... - minden bizonnyal bólintott, majd szembeforult a szőkeséggel. Ezután nem szólaltak meg és semmit nem tudtam kivenni az árnyékokból sem, szóval kezdtem egyre kíváncsibb lenni, mígnem fogtam magam és benyitottam.

- Hoppá - kaptam a szám elé a kezem, aztán egy idétlen vigyorral gyorsan kihátráltam a szobából, ugyanis éppen egy meghitt pillanatukban zavartam meg őket. Odakint ugrálni kezdtem örömömben, de persze csak visszafogottan, hiszen mégiscsak egy előkelő étteremben voltunk. Ebből mindenki leszűrte, hogy a kis ötletelmnek heppi end lett a vége és boldogan körémgyűltek, aztán néhány másodperc múlva nyílt az ajtó és Viki kiszólt rajta.

- Bejöhettek ám, nem estünk egymásnak - nézett rám szúrós szemekkel, de én nem tudtam letörölni a vigyort a fejemről. Ismét bevonultunk a szobába és helyet foglaltunk egymás mellett, aztán végre nekiállhattunk enni.

Az este többi része felhőtlenül boldog hangulatban telt el, és a fiúk fel sem hozták azt a témát, hogy Shigével titokban tartottuk a kapcsolatunkat.

Bár nem ittunk sok szakét a másnapra való tekintettel, azért Keii hívott egy sofőrt, hogy vigyen minket vissza. Míg mi a sötétben kint várakoztunk és vidáman beszélgettünk, megpillantottam a három hozzánk beosztott pincért, amint elhagyják az éttermet.

- Hazamentek? - szóltam Ari után, aki teljesen másképp festett utcai ruhában. Szégyellősen fordult felénk és zavarában piszkálni kezdte az egyik hajtincsét.

- Igen, ti voltatok az utolsó vendégeink mára - mosolygott. - Elég emlékezetes vendégek... -tette hozzá, mire felnevettünk, majd Massu közelebb lépett hozzá. Először nem értettük, miért, aztán láttuk, hogy csak szemügyre akarta venni az Ari kezén lévő karkötőt, ami nagyon elnyerte a tetszését. Míg meg nem érkezett a sofőr, ők a karkötőről beszélgettek és örömmel vettem tudomásul, hogy a divat a közös témájuk. Massu szerintem nagyon pozitív véleményen volt róla és össze is néztem a többiekkel, hogy ők is arra gondolnak-e, amire én, de nem volt időnk sokáig ennek örülni, mert megérkezett a sofőr. Elköszöntünk Aritól - Massu kicsit többször is, mint mi -, majd elindultunk vissza a szállodába.

Hála Tegoshi és Viki kibékülésének, a szőkeség ellopta tőlem a barátnőmet éjszakára, szóval nem volt más választásom, mint Shigével aludni. Nem mintha ez olyan nehéz döntés lett volna számomra.

Miután lezuhanyoztunk, ágyba bújtunk, de mivel egyikünk sem volt álmos, rendeltünk egy filmet, amit már mindketten meg akartunk nézni. A gipszben elég kényelmetlen volt a pihenés, mert leginkább csak a hátamon tudtam feküdni, ami elég hamar zsibbasztóvá vált, szóval inkább felültem, de akkor meg Shigét idegesítette, hogy csak a hátamat látja, szóval inkább ő is felült, hogy szolidalizáljon velem. Az animációs film, amit megnéztünk egyébként nagyon vicces volt, bár a végén Shige elsírta magát, szóval utána egy darabig azzal cukkoltam őt, hogy milyen aranyos volt. Aztán rámtört az idegesség a másnap miatt, így Shige mellkasát használva párnaként ő addig dúdolt nekem, míg végül elnyomott az álom.