Sunday, December 27, 2015

10. fejezet


Úgy terveztem, hogy átalszom az éjszakát, de ez lehetetlennek bizonyult, ugyanis egyóránként felébresztett az idegesség. Ráadásul még mindig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy a bal kezemre vigyáznom kell, így folyton fészkelődtem az ágyban.
- Minden oké? - kérdezte Shige úgy hajnali három körül, amikor már vagy hatmilliomodjára ébredtem fel.
- Bocsi, felkeltettelek, ugye? - pislogtam fel rá félve.
- Nem igazán - rázta meg a fejét álmosan. - Én sem tudok túl mélyen aludni, ha koncert van.
Gondterhelten sóhajtottam egyet, és a számat harapdáltam. Ismét lehunytam a szemem és sikerült is elaludnom. Legközelebb reggel hatkor keltem, ami csodának számított azon az éjszakán. Még forgolódtam egy órát, de mivel nem akartam felébreszteni Shigét, aki látszólag mélyen aludt, kimásztam az ágyból és leültem a konyhába olvasni.
Igazán romantikus és filmbe illő jelenet lett volna, ha, mire Shige felébred, én kiadós reggelivel és friss kávéval várom, de mivel főzési tudományom nem terjedt ki a rántottánál tovább, csak főztem kávét és halkan kevergetve azt, korgó gyomorral vártam, hogy felébredjen és együtt ehessünk. Miközben azon filóztam, mihez akar Shige kezdeni egy olyan barátnővel, aki még reggelit sem tud neki csinálni, hallottam hogy 8 óra fele ébredezik és mozgolódni kezd az ágyban. Mikor bekapcsolta a TV-t, visszamentem és bebújtam mellé.
- Jó reggelt - mondta egy ásítás közepette és kinyújtóztatta a karjait, amik legfőképp miattam zsibbadhattak el.
- Neked is - mondtam és nyomtam egy puszit az arcára, majd mikor megkordult a gyomrom, tudtam, hogy tovább nem bírok várni. - Éhes vagyok - néztem rá a tőlem telhető legnagyobb bociszemekkel.
Kellett neki pár másodperc, mire feldolgozta, hogy még szinte fel sem kelt, de újdonsült barátnője - aki már több mint egy órája fent van - máris reggelit kér tőle.
- Mi ez már? - nevette el magát.
- Éljen a barátnőd, aki nem tud főzni - ültem fel az ágyon. - De - emeltem fel a mutatóujjam. - Kávé már van.
- Hát lehetek rád még ennél is büszkébb? - kérdezte és megpaskolta a fejem, mire büszkén kihúztam magam. Egyébként azért sem lett volna szerencsés, ha én csinálok reggelit, mert fél kézzel csak kábé háromszor annyira lettem volna béna.
Miközben Shige tükörtojást sütött szalonnával - az én kérésemre -, én átmentem a mi, vagyis a Vikivel közös szobánkba - lassan már mindenki osztozott mindenki szobáján, így felhagytam azzal, hogy eldöntsem, én még vajon abban a szobában lakok-e, amit eredetileg kibéreltünk, vagy ezentúl Shigével osztozom, vagy esetleg Tegoshi szobáját kapom meg, ha esetleg a szőkeség nem szándékozik visszaadni a helyem és Shige valamilyen oknál fogva kipaterolna. Szóval míg Shige reggelit készített, bekopogtam a 'másik szobámba', és mivel senki nem nyitott ajtót, megkockáztattam a behatolást. Tanácstalanul ácsorogtam a küszöbnél, amikor láttam, hogy még mindketten alszanak. De mivel nekem szükségem volt tiszta ruhára és egy zuhanyra, halkan becsuktam az ajtót és lábujjhegyen a bőröndömhöz osontam. Fél kézzel, esetlenül felnyitottam a tetejét, mire az akkorát csattant a parkettán, hogy annál hangosabb aligha lehetett volna. Félve pislogtam az ágy felé. A gerlicék tizedmásodpercre pontosan egyszerre szuszogtak fel és fordultak a másik oldalukra. Mivel nem ébredtek fel, kicsit jobban szemügyre vettem őket. Barátnőmnek csak a fél feje látszott ki a takaró alól, azt is eltakarta az arcára omló hosszú, barna haja, Tegoshi pedig Viki derekát átkarolva, szinte a tarkójába bújva aludt. Eltöprengtem azon, hogy ha a szőkeség kel előbb, nem fogja-e azt hinni, hogy egy haj a barátnője, aztán eszembe jutott, hogy nem lenne szabad ilyen nem épp diszkrét módon bámulnom őket.
Miközben összeszedtem minden cuccom, úgy döntöttem, inkább Shigénél tussolok, mert ki tudja, hogy érintené Vikiéket, hogy míg ők édesdeden aludtak, addig én gyakorlatilag fel-le járkáltam a szobában. Bár ezt már amúgy is megtettem, csak erről ők nem tudtak.
Mire visszaértem Shige szobájába, csak hatszor estek le a cuccaim az ölemből, így a sok hajlongástól megizzadva léptem be az ajtón, és azonnal megcsapott a reggeli illata. Az első adandó helyre ledobáltam mindent és kiéhezve ültem le az asztalhoz, ahol már várt Shige, aki pedig az én barátom, ha valaki nem tudná. Szóval meglehetősen boldog voltam, arról nem is beszélve, hogy pár óra választott el életem első NEWS koncertjétől.
- Váá, olyan jól néz ki! - tapsikoltam idétlen vigyorral a fejemen.
- Ez csak tükörtojás - mosolygott Shige és belekortyolt a leírhatatlanul keserű kávéjába.
- De te csináltad - pislogtam rá sűrűket. Shige kezében megállt a pohár és alaposabban szemügyre vett, szerintem azért, hogy leolvassa rólam, nincs-e valamilyen szellemi problémám, aztán szégyellősen elnevette magát és megcsóválta a fejét.
Reggeli közben arról beszéltünk, hogy az első koncert után az egész csapat el szokott menni egy étterembe. A juniorok és a személyzet is.
- És ti is jöttök - mutatott rám Shige, mert éppen azt számolta, hányan is leszünk. Kelletlenül elhúztam a szám. - Mi az? - kérdezte.
- Lehet, hogy én nem megyek - mondtam óvatosan.
- Miért ne jönnél? - húzta össze a szemöldökét. - Te is a csapathoz tartozol.
- Tudom de... - vonogattam a vállam csücsörítve. - Az túl sok ember. Nem érezném jól magam.
- Dehát ismered őket - nevette el magát hitetlenül.
- Nem igazán, leginkább csak a juniorokat meg a bandát, meg titeket.
- Na, elég az!
- Nem akarom elrontani a hangulatot a fancsali fejemmel, mert éppen nem érzem jól magam - vágtam rá halvány mosollyal az arcomon. Shige felsóhajtott.
- Oké, oké, nem is próbállak meggyőzni, tudom, milyen makacs tudsz lenni.
- Hát igen - nevettem el magam.
- De ha megkérdezik, hol vagy, akkor felhívlak és muszáj lesz eljönnöd!
- Jójó - legyintettem, mert biztos voltam benne, hogy senkinek nem fog feltűnni a hiányom.
Míg Shige elmosogatott - fél kézzel nekem még az sem ment -, lezuhanyoztam és felöltöztem. Kész kihívás volt felrángatni magamra a farmersortomat, folyamatosan használni akartam a bal kezemet is, de természetesen nem sikerült és bár még csak második napja volt rajtam a gipsz, máris agybajt kaptam tőle. A tépett farmerhez egy egyszerű világoskék atlétát vettem fel egy bőrkarkötővel, és mivel Shige volt az ideiglenes fodrászom, megkértem, hogy kösse fel a hajam egy csavaros kontyban, a fejem búbjára, mert egy ideje bennem él a rémkép, hogy koncert közben a kifelé hadonászó rajongók véletlen, egészen véletlen belekapnak a copfomba és kitépik a hajam. Így inkább a kontyot választottam. A bőröndömben való kutakodás közben megtaláltam a szögecses lábujjas szandálom, amire nem is emlékeztem, hogy elraktam volna, szóval azt vettem fel, mivel elég kényelmesnek gondoltam egy több mint három órás koncerthez. Természetesen Shige nem bírta ki, hogy ne bökjön a kontyomba minden egyes alkalommal, mikor elhaladt mellettem, vagy éppen mögöttem, hozzá pedig olyasmi hangokat adott ki, mint a 'putty, putty'. Ilyenkor mindig kérdőn néztem rá, ő meg csak mosolygott a kontyomon.
- Örülök, hogy elvagy a hajammal - folyottam vissza a mosolyom, majd eszembe jutott valami, és úgy pattantam fel, mint akibe villám csapott. - Ma van a születésnapod! - mutattam Shigére, vagyis próbáltam mutatni, mert már nem volt ott, ahova mutattam, szóval tekintetemmel megkerestem és döbbenten néztem rá.
- Én is tudom - szólt, felém sem nézve, éppen próbálta beállítani a haját a tükörben.
- Úristen! - hüledeztem úgy, mintha nem évente, hanem évszázadonként egyszer lenne születésnap és én elfelejtettem volna. - Ne haragudj!
- Semmi baj, ma úgyis unásig fogom hallani a koncerten meg utána - mondta egyszerűen, miközben úgy századjára simított a fejéhez egy hajtincset, ami nem akart lelapulni.
- Megleszel, vagy hozzak ollót? - kérdeztem, jót szórakozva a bénázásán.
- Általában elboldogulok, de az éjjel a szokásosnál is jobban elfeküdtem - ráncolta a homlokát, és töprengve nézte magát a tükörben, lehetséges frizura alternatívákon törve a fejét.
- Szerintem hagyd úgy - legyintettem nevetve. - Így pont olyan, mintha egy félresikerült unikornis lennél.
- Fogd be - nyafogott meggyötörten és ismét a vaxhoz nyúlt.
- Ha még többet teszel bele, még az is hozzád fog ragadni, aki elmegy melletted - léptem oda mellé, és megakadályoztam, hogy légyfogót csináljon a fejéből. - Egyáltalán miért vasaltad ki?
- Nem tudom - vont vállat.
- Meg kell mosnod. Akkor jó lesz és már amúgy is több vax van a fejeden, mint haj.
Shige sóhajtott és orrát felhúzva pillantott rám, aztán eltűnt a fürdőben. A következő pillanatban csengettek... Jobban mondva valaki hangversenyt akart rendezni a csengőnkkel, aki természetesen nem volt más, mint Tegoshi.
- Jó reggelt - sziszegtem a fogaim közt, mert mire az ajtóhoz értem, zsongott a fejem.
- Hali! - integetett Keii és Massu.
- Jöttök már? - állt elő kislányos hisztijével a szőkeség, mire hitetlenül meredtem rá, majd inkább figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy éppen a másik nemű napját éli és a többiekhez fordultam.
- Mindjárt megyünk, csak Shige a haját mossa - mutattam a fürdő felé.
- Te már kész vagy és ő még nincs? Mi ez a hirtelen személyiségcsere? - szellemeskedett Massu.
- Ha-ha - reagáltam le. - Már kész lenne, csak elfeküdte a haját, így muszáj megmosnia - magyaráztam, mielőtt a többiek azt hinnék, véletlenül pozitív változások mennek végbe bennem. Barátnőmre néztem, aki már vagy hatodszorra ásított. - Na mi az? Csak nem álmos vagy? - tettem a fejére a kezem, ezzel még kisebbnek tűnt. Unott fejjel bólintott. - Pedig reggel úgy láttam, elég mélyen aludtál - szaladt ki a számon, mire mindketten összeráncolt szemöldökkel meredtek rám.
- Te...Te honnan tudod, hogy én hogy aludtam reggel? - bökte a mellkasomnak rövid ujját Viki.
- Be kellett mennem a cuccaimért - vontam vállat, mire Tegoshi hápogni kezdett. - Hé! Az eredetileg a mi szobánk, te vagy a betolakodó - mutattam rá. - Jogomban áll bemenni oda a nap bármely szakaszában. Nem így van?
- Nem! - vágták rá mindketten egyszerre és esküszöm, még az arckifejezésük is ugyanolyan volt.
- Óh, hát akkor bocsánat - folytottam vissza egy vigyort. Ekkor hallottam, hogy Shige bentről hív. - Mindjárt jövök, menjetek le addig.
- Mondd, hogy csináljam - adta ki az 'utasítást' Shige, mikor bementem hozzá a fürdőbe. Már megszárította a haját és a tükör előtt állt.
- Hűha, én mondjam meg? - kaptam vérszemet és még a tenyereimet is összedörzsöltem volna, ha nem lett volna eltörve a csuklóm.
- Most kivételesen egy női véleményre van szükségem - próbált magyarázkodni aranyosan, de szerintem csak nem volt kedve megint szórakozni a hajával.
- Vagy inkább a barátnőd véleményére - ugrottam mellé és kicsippentettem egy kis vaxot a tégelyből, majd felé mutatva a kezem, ő segített elkenni azt az ujjaimon és a tenyeremen. Belekócoltam a hajába néhány tincset bevaxoltam, és a tarkójánál lelapogattam pár hajszálat. - Kész!
- Ennyi? - nézett csodálkozva a tükörbe.
- Menőn nézel ki - vigyorogtam és örömömben nyomtam egy puszit az arcára, aztán végignéztem magunkon a tükörben. - Szerinted nem illünk össze? - pirongtam és elégedetten konstanáltam, hogy nagyon is jól nézünk ki egymás mellett.
- Majd akkor, ha én is felöltöztem. Most túl menő vagy mellettem - nevette el magát és belepuszilt a hajamba.
Míg Shige öltözködött, én az ágy szélén ülve azon töprengtem, mivel lephetném meg a születésnapjára, de mivel a koncertig már nem tudtunk sehogy sem szabadulni, nem jutottam dűlőre. Fura lett volna szimplán felköszöntenem azután, hogy már előtte szóba hoztam a dolgot, de nem is akartam csak úgy elsiklani felette.  Annyira törtem a fejem, hogy észre sem vettem, hogy Shige már a cuccait szedi össze és táskáját a vállára kapva, várakozva néz rám.
- Jövök! - pattantam fel én is, és mindkét gépemet eltéve - a töltőjükkel együtt -, az ismét rámtörő izgalomtól hevesen dobogó szívvel léptem ki a szobából.
- Mi lesz, ha pisilnem kell koncert közben? - szegeztem neki hirtelen a kérdést, miközben lefelé baktattunk a lépcsőn.
- Akkor elmész pisilni - ráncolta a szemöldökét és elmosolyodott a kérdésemen.
- Jó, de én nem akarok pisilni menni életem első NEWS koncertje közben - fújtam fel az arcom és még a gondolatát is abszurdnak tartottam annak, hogy míg kedvenceim odakint énekelnek, én a mosdóban vagyok. - Vajon a rajongók hogy bírják? Meg kéne kérdeznem őket? - gondolkoztam hangosan, Shige pedig csendben és érdeklődve hallgatta az eszmefuttatásom. Végül nem bírta tovább és elnevette magát.
- Még nekünk is ki kell mennünk koncert közben. Mindig akkorra időzítjük, amikor egyikünk szólózik, és van időnk rá. Vagy az MC közben arra hivatkozva megyünk ki, hogy megmossuk az arcunkat.
- Áhááá! - világosodtam meg. - Akkor majd én is kimegyek akkor, amikor szóló van... - kezdtem, de aztán leesett a dolog. - De akkor nem látom a szólót! - fakadtam ki.
- Nyugi,  meg fogod oldani. Majd elmész akkor, amikor csak a zenekar van a színpadon. Csak ezt nekik ne mondd. Lehet, hogy nem vennék jó néven - mondta folytott hangon.
- Zseni vagy! - csaptam a karjára, ő meg zsebredugott kézzel csak nevetett rajtam.
Csatlakoztunk a többiekhez a hallban, akik elég nagy zajt csaptak odalent, és eléggé sokan is lettünk. Miközben megkerestük barátnőméket, én a táskámban kutakodtam a 'vakaró-pálcám' után, ami gyakorlatilag egy hosszú, pár centi széles műanyag pálca, amit arra a célra vettem, hogy megvakarjam a karom a gipszem alatt. Eddig még egyszer sem törtem bele és reméltem, hogy ez így is marad.
- Shige, hol a vakaróm? - kérdeztem, fel sem nézve a táskámból, így Shige vezetett a hátamon tartva a tenyerét, és időközben már csatlakoztunk a többiekhez is, akikkel együtt a mélygarázs felé tartottunk a kisbuszhoz.
- Öhm, nem valami cipzáros belső zsebbe tetted? - kérdezett vissza, miután beültünk a kisbuszba. - Tegnap ezt mondtad.
- Ah! Köszi - pislogtam rá hálásan, mert már azt hittem, megveszek, úgy viszketett az alkarom. - Meg fogok őrülni, míg leveszik a gipszet - panaszoltam a balomon ülő Massunak. Valamiért mindig őt találom meg az ilyen pillanataimban.
- Az lehet - grimaszolt, miután szemügyre vette az arcomat. Nem festhettem túl bizalomgerjesztően vakaródzás közben, ha ezt a következtetést vonta le.
- Ne legyél ilyen, inkább rajzolj rá valamit! - kérleltem és miután kellően megvakartam a karom, az orra alá dugtam és egy sárga filcet is.
- Tudni akarom, miért vannak nálad színes filcek? - nézett hátra barátnőm.
- Hát ezért! - böktem a gipszemre amolyan 'nem igaz, hogy ezt még magyaráznom kell' stílusban.
- Fogadjunk, hogy minden tag színéből van benne egy - vonta fel a szemöldökét, mire elmosolyodtam.
- Még szép! - bólintottam. - Neked is van - tettem hozzá.
- Elájulok a nagylelkűségedtől - fintorgott kedvesen, aztán összenevettünk. Mindketten olyan izgatottak voltunk, hogy nem bírtunk leállni, a kocsiban folyton vagy a lábunk járt, vagy a szánk, vagy a kezünk. Én egyszer olyan hevesen gesztikuláltam beszéd közben, hogy orrba vertem Shigét.
- Upsz... - húztam el a szám, Shige pedig ellenőrizte, hogy nem-e vérzik.
- Hékás, ha így folytatod, lekötözlek! - fenyegetett meg aranyosan.
- Bocsi! - húztam be a nyakam, ő pedig belecsípett az arcomba.
- Kész van - szólt Massu, aki a rázkódó autóban és az én mozgolódásom mellett óvatosan rajzolt a gipszemre egy cicát, igazi, egyedülálló Massu stílusban, vagyis a feje ötször akkora volt, mint a teste, és dedikálta is a remekművét, mégpedig a macska homlokán.
- Kösziii! - örömködtem, aztán előkapartam a zöld filcem.
- Viki és Tegoshi miért nyávog? - ráncolta a szemöldökét Shige és őszinte döbbenettel az arcán figyelte az előttünk ülő párost.
- Azért, mert ők Viki és Tegoshi - vontam meg a vállam, mert engem már meg sem lepett, hogy gyakorlatilag nyávogva beszélgettek egymással. - Egy időben én is nyávogni akartam Vikivel, de azt mondta, nekem nincs jó hangom hozzá... - meséltem szomorúan. - Most végre megtalálta a társát... egy fiú személyében.
- Jól tetted, hogy viszonylag normális maradtál - tette a vállamra a kezét elismerően Massu, Shige pedig nem is akart reagálni a dologra, csak felvont szemöldökkel kapkodta a tekintetét köztem és Viki között. Talán megpróbált elképzelni minket együtt, miközben nyávogunk.
- Mi az, hogy viszonylag? Én teljesen normális vagyok! - kértem ki magamnak, bár ezt még én sem hittem el.
- Nem vagy, a társaságunk legkomolyabb tagja Shige és még ő sem teljesen normális - fejtette ki véleményét Massu, mire hangosan felnevettem.
- Oi! Hallak! - szólt rá Shige.
- És Koyama? - néztem a Massu mellett ülő, újságot olvasgató Keiire, közben pedig átadtam Shigének a filcet és balomat az ölemben pihentetve ő sóhajtva elkezdett rajzolni rá.
- Mi van velem? - pillantott fel Keii az újságból. Látszólag nem volt velünk az elmúlt tíz percben.
- Hogy ő? Csak gondolj a rengeteg édességre, amit megeszik, és a Tegoshiizmusára...
- Hát igen - bólogattam, nem törődve azzal, hogy Keii értetlenül mered ránk.
Közben megérkeztünk, így Shige rajza félkész maradt, de megígérte, hogy befejezi.
Ahogy kiszálltunk a kisbuszból és megpillantottam a stadiont, az idegesség teljesen úrrá lett rajtam és tudtam, hogy ez innentől nem vicc. Egy koncert a személyzetnek a legkevésbé szórakozás és jelen esetben én is inkább közéjük tartoztam, mintsem a fiúkhoz. Habár még csak a főpróbára érkeztünk, mindenki élő koncert lázban égett és a feszültséget szinte vágni lehetett a levegőben. A hangtechnikusok fel-alá szaladgáltak a folyosón és az arénában, hogy minden a lehető legtökéletesebben szóljon, a kamerások újra és újra leellenőrizték, hogy szerkezeteik megfelelően vannak-e rögzítve. Mindenki fejvesztve rohangált A-ból B-be ceruzával a fülük mögött, a koncerttervet szorongatva a kezükben. Pár órán belül mindennek a helyén kellett lennie és bár készen álltak a koncertre, az ellenőrzések nem akartak véget érni. Tekintetemet ismét körbejárattam azon a területen, ahol mi, Vikivel mozoghattunk és az emlékezetembe véstem az úton elvezetett kábelek és a világítások helyét, nehogy valaminek nekiütközzek vagy elessek koncert közben. Nekünk már nem volt mit próbálni. Ellenben a juniorok és a zenekar már a színpadon voltak, és a többiek is követték őket, miután megbizonyosodtak arról, hogy minden a helyén van. Rámosolyogtam Shigére, aztán leültünk az arénában, hogy onnan figyeljük őket.
Ahogy idegesen össze-vissza forgolódtam, hogy kicsit átlássak a fejetlenségen, az egyik bejáratnál megpillantottam Kenta-senpait, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Az ajtóból nekem integetett, látszólag nem jöhetett beljebb, mert papíron ő nem volt a személyzet tagja, szóval kelletlenül felálltam és mintha tartanék attól, amit mondani akar, tétova léptekkel mentem oda hozzá. Közben elkezdődött az utolsó főpróba.
- Szia! - köszönt mosolyogva, mire esetlenül intettem neki.
- Csak sok sikert akartam kívánni és... - itt megakadt és a karomra tévedt a tekintete. - Miért van begipszelve a karod? - döbbent meg, egy kicsit talán túl későn.
- Eltört a csuklóm - fogtam rövidre a választ. - Köszönöm, hogy gondoltál rám - mosolyodtam el óvatosan. Senpai egy darabig rosszalló fejjel nézte a karomat, aztán mélyen az enyéme fúrta a tekintetét.
- Mikor legutóbb találkoztunk, a többiek miatt nem volt alkalmam elmondani, hogy... - itt habozott és közelebb lépett hozzám. - Még mindig kitartok amellett, hogy nem kéne rá várnod - itt fejével a színpadon éneklő Shige felé bökött. Én csupán ekkor fogtam fel, hogy Senpai még nem is tudja, hogy mi ketten együtt vagyunk. Lesütöttem a szemem és úgy éreztem, becsaptam őt, amiért nem mondtam el neki és feleslegesen aggódott miattam.
- Senpai, mi... - kezdtem óvatosan. - Mi együtt vagyunk.
Az arcán őszinte megdöbbenést láttam, de csak egy másodpercre, mert azonnal kapcsolt és a következő pillanatban rezzenéstelen arccal nézett ismét rám.
- Sok sikert a koncerthez. Tokióban találkozunk - szólt végül, majd sarkon fordult és otthagyott. Egy hatalmas sóhaj kíséretében visszasétáltam Viki mellé, akinek a tekintetét egész végig magamon éreztem.
- Egy dög vagyok - dobtam le magam a székre olyan erőteljesen, hogy az megreccsent alattam.
- Miért, mi volt? - pislogott nagyokat barátnőm, figyelmen kívül hagyva, hogy barátja éppen a színpad elején szórakozott Keii-el. Valami táncot mutatott neki egy improvizált dallal, aminek a dalszövege kilencven százalékban 'PO'-ból és tíz százalékban 'mammoth'-ból állt. Összevont szemöldökkel figyeltem őket, és úgy éreztem, ha egy másodperccel tovább nézem a duót, az IQ-m felétől elbúcsúzhatok, így inkább Viki felé fordultam.
- Még csak most mondtam meg neki, hogy együtt vagyunk Shigével... Úgy érzem, becsaptam őt, és feleslegesen hagytam reménykedni... - harapdáltam a számat szomorú fejjel. - Fogalmam sincs, hogy fogunk a jövőben együtt dolgozni, ha nem tudunk túllépni ezen a fázison.
- Ezzel túl sok mindent nem tudsz csinálni, leginkább rajta múlik a dolog - tette vállamra a kezét barátnőm, majd hozzátette - Emellett nem tudlak sajnálni azért, mert egyszerre két tökéletesség hever a lábaid előtt.
- Naa! Ez nem az én hibám! - tiltakoztam, jelezve, hogy azért engem igenis lehet sajnálni, majd egy gyors pillantást vetettem a színpad felé, ahol Shige éppen csatlakozott a KoyaTego pároshoz és együtt táncoltak. - És különben is... Ő hol tökéletesség? - ráztam meg a fejem értetlenül, mert Shige éppen elrontotta a kábé öt lépésből álló 'koreográfiát'. Mosolyogva néztem, ahogy aranyosan tolerálja Tegoshi beszólásait, és gyorsan lőttem egy képet hármukról.
Míg mindenki Massu szólójával volt elfoglalva, a trió minket boldogított, mindenáron meg akarták tanítani nekünk is a 'PO-táncot', szóval a nagy rohangálás közepette mi ott álltunk az aréna közepén és valami értelmetlen koreográfiát tanultunk. Sajnos az egyik személyzetis félbeszakított minket, merthogy ez egy koncert főpróbája és nem valami kabaré, szóval elrángatta tőlünk a hármast, így a próba további részében teljes mértékben átadhattam magam az idegességnek és a gyomorgörcsnek. Szerettem volna megkérdezni barátnőmet, hogy ő is ilyen ideges-e, de úgy éreztem, ha kinyitom a szám, kijön a reggelim, azt pedig nem szerettem volna, így csak néha egymásra pillantottunk és az arcán láttam, hogy nagyjából ő is mindjárt elájul, de próbáltuk elterelni a figyelmünket a főpróbával. Egyik dal jött a másik után, a staffosok megizzadva szaladgáltak a mozgó színpadokkal (egy-egy tagot szállítva) az arénában, a széksorok között és az álló-nézőtér előtt, félkör alakban. Minden simán ment, már majdnem véget ért a próba, amikor is úgy éreztem, a szívem megállt egy pillanatra, ugyanis mikor Shige éppen le akart szállni a gurulós színpadról, rosszul lépett és már csak annyit láttam, hogy leesik róla. Rémülten felpattantam és mire a többiek egyáltalán reagálni tudtak volna, odaszaladtam hozzá és a közelében lévő pár személyzetist félrelökve letérdeltem elé. Shige a jobb lábát szorongatta, amin egy hosszú vágás keletkezett és ömlött belőle a vér.
- Nem olyan vészes - nyugtatott Shige, mikor látta, hogy a sírás kerülget és nyilván le is fehéredtem. De az arcán láttam, hogy alig tudja leplezni a fájdalmát, szóval míg egy kisebb örökkévalóság után meg nem érkezett az orvos, addig én tehetetlenül, könnyes szemekkel Shige lábát szorongattam, amit ideiglenesen bekötöttek az orvos érkeztéig. A kezelés közben a színpadi producer az egyik staffossal üvöltözött, amiért a mozgószínpad nem volt megfelelően ellenőrizve és az egyik sarkán kiállt egy csavar. Kedvem lett volna nekem is odamenni a sráchoz és behúzni neki egyet, de ahogy láttam, eleget kapott a producertől, így magamba fojtva a dühömet, aggódva hallgattam, mit mond az orvos Shige állapotáról.
- Egy elég mély vágás keletkezett a vádliján, és a varrat nagyobb nyomás hatására kiszakadhat - magyarázta a tagoknak és egy időre a producer is abbahagyta az üvöltözést. Közben megérkezett Chiyo-san, akit még akkor hívtak, mikor Shige lesérült és minden bizonnyal valahol a közelben járhatott, mivel nem telt bele húsz perc, már ő is a helyszínen volt. Koyama félrehívta őt, még mielőtt elővette volna a staffost és sejtettem, hogy megpróbálja lebeszélni róla, hogy nagyobb ügyet csináljon belőle, mint amekkorát kellett volna. Massu és Tegoshi komor arccal hallgatták az orvost és tudtam, hogy mind ugyanarra gondolnak.
- Ma koncertünk lesz, muszáj fellépnem - szögezte le Shige. A TegoMass lesütötte a szemét és szó nélkül hallgatták az orvos és Shige vitáját arról, hogy ilyen sérüléssel nem lehet táncolni. Tudtam, hogy ha velük történt volna ilyen, ők is makacsul kitartottak volna amellett, hogy fellépnek. Végül a férfi dühösen sóhajtott egyet és magatehetetlenül bólintott.
- Nem vállalom a felelősséget - tette hozzá, aztán felírt egy fájdalomcsillapítót és távozott.
Gondterhelten beletúrtam a hajamba nem törődve azzal, hogy kontyba volt fogva és dühösen Shigére néztem.
- Miért nem tudsz vigyázni?! - támadtam le, mire a TegoMass rémültem hátrahőkölt, barátnőm pedig csitítgatni kezdett.
- Baleset volt! - védekezett Shige és tudtam, hogy igaza van, de tehetetlen dühömben nem tudtam mással ordibálni, mivel a személyzetis már egy életre elég üvöltözést kapott.
Koyama is csatlakozott hozzánk, és hátrapillantva láttam, hogy Chiyo-san elhagyja a stadiont, vagyis Keii-nek sikerült megnyugtatnia őt. Leguggolt Shige elé és a szemébe nézett.
- Menni fog? - kérdezte, mire Shige néhány másodperc után bólintott és ennyi elég is volt a legjobb barátjának. Keii megnyugtatóan rám mosolygott jelezve, hogy ne foglalkozzak többet a témával.
- Jóban-rosszban, látod? - mosolygott Shige és a begipszelt karomra pillantott, mire egy kicsit sikerült ellazítanom az idegességtől megfeszült arcizmaimat és elnevettem magam.
- Zsák a foltját... - csóválta a fejét barátnőm és megpaskolta a fejünket ezzel gratulálva ahhoz, hogy képesek voltunk mindketten egyszerre lesérülni közvetlenül a turné előtt.
Shige felállt és a jobb lábára nehézkedve próbálgatta annak tűréshatárát.
- Minden oké? - állt mellé Massu és megragadta a könyökét, mintha csak attól tartana, hogy Shige jobb lábából kiszáll minden erő és összeesik.
- Ah, nem olyan rossz a helyzet, mint hittem - szólt Shige megkönnyebbülten, amitől egy kicsit mindenki fellélegezhetett. Odaléptem hozzá és oldalról átöleltem, mire magához szorított és megsimogatta a fejem.
- Semmi baj - nyugtatgatott. - A koncertig pihentetem, utána pedig lesz ideje meggyógyulni a következőig.
Bár tudtam, hogy ez így nem teljesen igaz, mivel folyamatosan próbákra kell járniuk, bólintottam.

Három órával a koncert kezdete előtt befejeződött a főpróba, így elhagytuk az arénát, mert közeledett a nézőtér megnyitásának ideje. Minden csapat a saját öltözőtermében várakozott, vagy éppen ki-be szaladgáltak egyik szobából a másikba, mert nem tudtak mit kezdeni az idegességükkel. A NEWS öltözőjében legtöbbször a Juniorok fordultak meg, akik egy-két bátorító szó után megnyugodtak és visszamentek készülődni.
Mi is megkerestük a fotósok és kamerások számára kijelölt termek közül azt, aminek az ajtaján a mi nevünk állt és egy kanapéra ledobva magunkat idegőrlő várakozásba kezdtünk.
- Én ezt nem csinálom! - akadtam ki egy idő után. - Izgulok! El fogom rontani!
- Akkor én mit mondjak? - tárta szét a karját ingerülten barátnőm. - Az éjszaka azt álmodtam, hogy gép nélkül érkeztem a koncertre és a kezemmel imitálva próbáltam leplezni magam.
- Öhm... - ráncoltam a szemöldököm. - Nem hinnék el.
- Tudom! - forgatta a szemét. - Mennyi idő van még hátra?
- Másfél óra - néztem meg a telefonomat.
- Ez nem igaz! Mire innen kijutunk, bele fogunk őrülni az idegességbe...
- Nem kell pisilned? - jutott hirtelen eszembe.
- Az előbb voltunk - nézett rám furán.
- De nekem megint kell - biggyesztettem le a számat. - Ha izgulok, rosszabb vagyok, mint egy vesebajos.
- Oké, menjünk el - sóhajtott. - Még egy óra és huszonkilenc perc.
- Nemár! - toppantottam a lábammal, mire Viki kinevetett.
A mosdón annyira húztuk az időt, amennyire csak lehetett, még néhány személyzetissel is leálltunk beszélgetni a folyosón, sőt türelmesen végignéztük, ahogy a MADE-esek eltáncolják nekünk a Skye Beautiful koreográfiáját, mármint ott helyben, az öltözőjük előtt, ezzel egy időre megakadályozva ott az átjutást, de még így is csak negyed óra telt el. A színpad alá kisétálva hallottuk a rajongók izgatott zajongásait és a hangszórókból folyamatosan szóltak a biztonsági figyelmeztetések. Egy darabig ott maradtunk és hallgattuk a folyamatos 'NEWS' kántálást, aztán visszamentünk a folyosóra.
- Negyvenöt perc! - szaladt el mellettünk egy harminc év körüli férfi és utána nézve láttuk, ahogy bemegy a vezérlőterembe. Idegesen sóhajtottam és próbáltam leküzdeni a gyomoridegemet. A NEWS öltözője zárva volt, és legszívesebben bementem volna hozzájuk, hogy egy kis erőt merítsek, de tudtam, hogy már lázasan készülődnek. A falnak támaszkodva számoltuk vissza a perceket és úgy éreztem, idegesebb vagyok bárki másnál.
- Harminc perc! - ordította egy staffos, felébresztve minket a kábultságból. A mellettünk lévő ajtó kinyílt és Massu dugta ki a fejét rajta, majd mikor meglátott minket, meglepetten körbenézett.
- Mit csináltok itt? Miért nem jöttök be? - kérdezte úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Hát... nem akartunk útban lenni és egyébként szenvedni itt is tudunk - válaszoltam meggyötörten.
- Gyertek be, csak öt perccel a kezdés előtt foglaljuk el a helyünket - invitált be minket kedvesen, mire mi szinte bemenekültünk az ajtón. Két lépéssel Shigénél termettem, aki az egyik kanapén ült és sérült lábát egy széken pihentetve lehunyt szemmel relaxált. Leültem mellé, mire kinyitotta a szemét és boldogan  rám mosolygott.
- Hogy van a lábad?
- Nem fáj - nyugtatott meg és tudtam, hogy igazat mond.
 Körbenéztem az öltözőben, ahol már csak mi voltunk, a sminkesek és a staffosok is kimentek egy ideje. Keii a tükör előtt állt és a haját igazgatta, Massu a telefonját nyomkodta, Tegoshi pedig Vikit nyúzta azzal, hogy ő egy közös képet akar az első koncert előtt. Mosolyogva néztem barátnőm fejét, aki sóhajtva forgatta a szemét és felhagyva a tiltakozással, belepíszelt a kamerába.
Senki nem zavart meg minket, kivéve egy személyzetist, aki az egyik pillanatban berontott hozzánk és lihegve az én és Viki kezébe nyomott egy-egy 'STAFF' feliratú vékony mellényfélét, hogy húzzuk fel, majd kiviharzott. Miután eleget tettünk az utasításának és külsőleg is a személyzet részévé váltunk, ismét átadtam magam a lámpaláznak.
- Izgulsz? - kérdezte Shige és a lábamra pillantott, amivel megállás nélkül dobogtam.
- Oh, bocsi - álltam le gyorsan. - Igen, eléggé - húztam el a szám. Shige előrehajolt és gyengéden megpuszilta az arcom, ami azon nyomban felforrósodott.
- Ügyes leszel - nézett mélyen a szemembe. - Nem hiába választott téged a menedzserünk.
- Tudom - sóhajtottam és lassacskán kezdtem megnyugodni. - Bocsi, nekem kéne bátorítanom téged, erre itt szenvedek.
- Igen! - nyafogott aranyosan, mire elnevettem magam és két tenyerem közé fogtam az arcát.
- Ügyes leszel! - néztem a szemébe, de közben alig tudtam visszatartani a nevetésem. - Nem hiába választottalak téged.
- Hé! Vagyis akkor én már nem is leszek ügyes? - szólt Massu megjátszott sértődöttséggel a fején. - És akkor Koyama meg egyenesen béna lesz?
- Mi? Miért lennék én béna? - szólt értetlenül Keii.
- Ha nem lenne Shige, Keii-t választottam volna, szóval ő előnyben van - mondtam egyszerűen, mire Tegoshi felém kapta a fejét, Massu tekintete megdermedt, Koyama meg egyszerűen lefagyott nyújtás közben és oldalra dőlve pislogott rám.
- Ezt hogy érted? - kérdezte, én meg úgy éreztem magam, mint aki valami rosszat mondott.
- Úgy, hogy te vagy a második kedvence - segített ki Viki Keii felé fordulva, én meg lángoló arccal Shigére néztem, aki felvont szemöldökkel figyelt.
- De itt vagy te, szóval... - mondtam óvatosan, mire végül elnevette magát.
- Elnézést! - nyílt ki az ajtó és egy harminc év körüli nő dugta be a fejét rajta. - Vendégetek van - mosolygott kedvesen a fiúkra, akik meglepetten pislogtak, majd bólintottak, hogy bejöhet.
A következő pillanatban elállt a lélegzetem, ugyanis a NEWS vendége nem volt más, mint YamaPi.
- YamaPi! - kiáltott fel meglepetten, de annál boldogabban Keii és széles mosollyal üdvözölte őt.
- Készen álltok? - nézett körbe a bandán Pi, addigra már mindenki odagyűlt körül és kézrázással, öleléssel köszöntötték egymást. Én az egyik fotelon ülő Viki mögé léptem, aki hozzám hasonlóan sokkos állapotba került és fogalmunk sem volt arról, mit csináljunk.
- Tényleg ő az, ugye? - suttogtam és mintha csak meghallotta volna, YamaPi felénk nézett és aztán kérdőn a fiúkra pillantott.
- Ők a fotósaink - mutatott be minket Keii, én pedig megrángattam Vikit, hogy illene odamennünk hozzá.
- Sziasztok - hajolt meg Pi, kedves mosollyal az arcán, én pedig mire észbe kaptam, már megragadtam a kezét és a szemébe néztem.
- A rajongód vagyok! - tettem vallomást.
- Én is! - támadta le barátnőm is és olyan szélesen vigyorgott, hogy az már egy kicsit ijesztően hatott.
- Oi! Elég lesz - szólt rám Shige és elrángatott Pi mellől, aki egy kissé megilletődve nézett ránk.
- Tényleg csak fotósok? - nézett Shige szemébe Pi, aki értette a kérdést és szégyellősen elnevette magát, majd Tegoshira pillantott.
- Ő a barátnőm! - szólt harsányan, és egy kissé figyelmeztetően, de olyan aranyosan féltékenykedett barátnője kitörése miatt, hogy nem lehetett komolyan venni.
- Értem. Ennek örülök - mondta őszintén.
- Tíz perc a kezdésig! - szóltak be a folyosóról. - Jönnek a kamerások. Mindenki álljon a helyére!
- Megyek is! - intett és miután sok szerencsét kívánt, kisietett az ajtón.
Végignéztem a fiúkon, akik azonnal 'koncert-módba' kapcsoltak. Bíztatóan ránk mosolyogtak, és miután gyorsan megöleltem őket, vetettem még rájuk egy utolsó, büszke pillantást, majd kisiettünk az öltözőből. A folyosón már jöttek a kamerások, hogy felvegyék a fiúk koncert előtti perceit, mi pedig az aréna felé vettük az irányt. A színpad alatt egymásra pillantottunk Vikivel és egy bólintással jeleztük, hogy innentől igyekszünk a legjobb képességeink szerint dolgozni, majd a főszínpad bal oldalához szaladt, én pedig a jobb ajtónál sétáltam ki az arénába. Megálltam a főszínpad előtt és körbenéztem. A látvány minden képzeletemet felülmúlta. Amerre csak néztem, rajongókat láttam, a hatalmas tömegben úgy éreztem, akkora vagyok, mint egy hangya. A levegőt betöltötte a boldog izgalom, mindenki mosolyogva beszélgetett a mellette állóval, kezükben penlight-ot és uchiwa-kat szorongatva. A közelemben álló rajongók az órájukat nézték és percenként bemondták, mennyi van még hátra a kezdésig. Egy kicsit előrébb sétáltam és érdeklődve néztem az izgatott középiskolások, anyukák, kislányok arcait és boldogan vettem tudomásul, hogy nem kevés fiú is eljött. Észre sem vettem, hogy mosolygok, csak akkor tűnt fel, mikor páran visszamosolyogtak rám. Idegenek között voltam, mégis barátoknak éreztem őket. Elővettem a nyakamban lógó gépem, és lefotóztam a közönséget. Nevetve integettek a kamerának, szinte éreztem az izgalmukat, miközben arra gondolnak, hogy a fiúk láthatják őket a képeken és emlékezni fognak az arcukra.
A fények elsötétültek és a monitoron megjelent a visszaszámlálás, mire az egész stadion egyszerre számolni kezdett. Ahogy elhangzott a 'nulla!', minden elsötétült, majd megszólalt a MR. WHITE, és fél másodperccel később a rajongók őrjöngeni kezdtek. A főszínpad sarkain lévő fények egyszerre világították ki a középen álló NEWS-t, akik már beálltak a dalhoz. A zene másodpercre pontosan egyszerre kezdődött a fények kigyúlásával, és egy gyors pillantást vetve a nézőtérre láttam, hogy a fanoknak mennyire tetszett ez a nyitány. A kétnapos koncert kezdetét vette. Én pedig felemeltem a gépemet és fotózni kezdtem. A MR. WHITE koreográfiája már ismerős volt mindenki számára, a dalszöveget pedig persze fejből tudták, és az 'oh, MR. WHITE' részt az egész stadion egyszerre üvöltötte. Én is megengedtem magamnak egy kis fanulást, hamár életem első NEWS koncertjén voltam. Amúgy sem tudtam volna kordában tartani a kitörő érzelmeimet, szóval mire észbe kaptam, már együtt énekeltem a többiekkel és fülig érő mosolyomat erővel sem tudtam volna eltüntetni az arcomról. Ahogy véget ért a dal, már következett is a SUPER SONIC, amely új volt minden rajongó számára, mivel ezzel a számmal még nem léptek fel egyetlen műsorban sem. A dalt teljes koreográfiával adták elő, és hibátlanul, aminek külön örültem, mivel a próbákon volt egy rész, amit Tegoshi és Shige sokszor elrontottak. Következett a ONE - For the Win -, egy kihagyhatatlan dal, ami hasonlóan a WORLD QUEST-hez, büszkeséggel töltött el minden rajongót és a tagokat. A koreográfia nem volt teljes, amint elkezdődött a refrén, a fiúk szélsebesen lerohantak a kifutókra, mintha csak kilőtték volna őket. Előttem Koyama és Tegoshi rohant el, én pedig velük együtt szaladtam, miközben folyamatosan készítettem a sorozatfelvételeket. Mikor ők ketten megálltak a hosszú kifutó közepén és beleénekeltek az ott lévő kamerába, én is odamentem és készítettem róluk pár közeli felvételt, ők pedig engem észrevéve integettek nekem. Ez nyilván mindenki más szemében a fotó kedvéért volt, de én tudtam, hogy az üdvözlés nekem szólt, nem a képnek, én pedig vigyorogva lőttem róluk pár képet, majd gépemet egy pillanatra lelógatva, feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy megvagyok. Továbbszaladtak a kis színpad felé és a ShigeMassu-val egyidőben értek be, vagyis ők is megálltak útközben. Massu rap részére mindenki a helyén állt, ezzel folyatták a koreográfiát. Kimelegedve álltam meg a kis színpad sarkánál és egy kamerást kikerülve készítettem róluk pár csoportképet, majd párosával is lefotóztam őket. Az objektívem miatt nem kerülhettem el a bal kezem használatát, de megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem fáj a csuklóm. A dal végeztével elkezdődött a Chankapaana zenéje, de még nem kezdtek bele, hanem Koyama lépett előre, verejtékező arcán ragyogó mosollyal.
- Üdv! Koyama Keiichiro vagyok! - üvöltött bele a mikrofonba, mire minden rajongó vadul hadonászva sikoltozni kezdett. - Készen álltok arra, hogy velünk együtt őrüljetek meg? - erre újabb fülsüketítő sikoltozás volt a válasz. Nevetve körbenéztem a stadionon és spontán lőttem pár képet a nézőtérről. - Akkor számítunk rátok! - zárta le rövid köszöntőjét és átadta a szót Tegoshinak, aki már időközben felvette a hosszú, Johnny`s-os kosztümöt, ami kihagyhatatlan kellék a koncertek alatt.
- Sziasztok, Tegoshi Yuya vagyok! - kiáltott elképesztően magas hangszinten. Megvárta, míg elhalkul a nézőtér, majd ismét a szája elé tette a mikrofont. - Édeseim... - kezdte, mire mindenki megvadult. Szemforgatva néztem a szőkeséget, aki természetesen totál idol-üzemmódba kapcsolt, így persze nem maradhatott el a rajongók becézgetése. Körbejáratta a tekintetét a stadionon, mutatóujját a fanokra szegezve. - Ugye számíthatok ma a szerelmetekre? - kérdezte hunyorítva. A fejemet csóválva nevettem azon, ahogy szavaira a 35 ezer rajongó tombolni kezd. Komolyan azt vártam, mikor törnek előre és a szekuritiseket eltaposva a nyakába ugranak.Vagyis inkább megölik őt. - Akkor érezzük jól magunkat! - mosolygott szélesen és hátrébb lépet. Helyét Massu vette át.
- Üdv, Sendai, Masuda Takahisa vagyok! - emelte magasba a karját, mire mindenki egyszerre kezdte kiáltani, hogy 'Masssuuuuuu!'. - Massu vagyok - tette hozzá aranyosan, tudva, hogy a rajongók pont erre várnak és nevetve fogadta a reakciójukat. - Már nagyon vártam ezt a napot és remélem, hogy mindenki el tudja egy kicsit felejteni a mindennapok gondjait és felhőtlenül szórakozni velünk - a stadion egyszerre 'Yeeee'-zett egyett. - Tartsatok ki a legvégéig! - lépett hátra, és helyet cserélt Shigével, aki közben rámosolygott és rácsapott egyet a hátára.
- Sendaiiiiiii! - üvöltött, és úgy éreztem, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Shigét szétvetette a boldogság és az őt üdvözlő ováció közepette ugrott egyet izgalmában, mire rémülten a lábára néztem, ugyanis úgy tűnt, teljesen megfeledkezett a sérüléséről. De amennyire láttam, nem történt semmi és az arcán sem vettem észre, hogy fájdalmat érezne. - Én, Kato Shigeaki... - tette a mellkasára a tenyerét. -, mindent megteszek azért, hogy ma egy percig se unatkozzatok. Jobb, ha felkészültök! - mondta figyelmeztetően és megjátszott szigorúsággal az arcán nézett körbe, mire mindenki egyszerre kiáltotta, hogy 'Igeniiiiis!'. Úgy tippeltem, itt már mindenki berekedt a folyamatos sikoltozástól. Ahogy Shige elfoglalta a helyét a mikrofon mögött, máris elkezdték énekelni a Chankapaana refrénjét. Nehezen bírtam ki, hogy ne táncoljam velük együtt az ismerős kézmozdulatokat, de türtőztettem magam, illetve nem volt más választásom, mivel egyrészt dolgoztam, másrészt pedig fél kézzel amúgy sem lett volna hatásos.
Következett a Seven Colors. Ahogy a dal kezdetét vette, fiatal juniorok szaladtak fel a színpadra színes ruhákban és a fiúk mögött helyet foglalva, lámpalázas arccal kezdtek neki a koreográfiának. Páran el is rontották, egymásra, illetve a NEWS-re pillantgatva lesték le a lépéseket, hiszen számukra ezek a koncertek még csak arra jók, hogy megszokják az óriási tömeget. A szám végén a fiúk megpaskolták a juniorok fejét, én pedig lőttem pár képet az imádnivaló pillanatokról, hiszen minden rajongó gyengepontja, ha a fiúkat gyerekekkel láthatják. A nyitányhoz tartozó utolsó dal a NYARO volt, ami tökéletesen megadta a hangulatot. Gyanítom, hogy a fanok az ájulás széléhez kerültek, amikor a fiúk megszabadultak Johnny`s-os kosztümeiktől, illetve a MR. WHITE jelmezhez tartozó fehér felsőktől is, és személyre szabott, fekete atlétákban szaladtak vissza a főszínpadra, miközben arcukon ragyogó kifejezés ült és hajuk csapzottan hullott a homlokukba. Ahogy utánuk rohantam, őszintén örültem annak, hogy a hajam nincs kiengedett állapotban, mert a hatalmas hőségben mindenki pillanatok alatt leizzadt. Ahogy véget ért a NYARO, a főszínpad elsötétült. A rajongók ugyan nem látták, de én tudtam, hogy a fiúk akkor szaladtak le, hogy átöltözzenek, míg a körmenetes banda szórakoztatja a közönséget. A színpad sarkánál kicsit kifújtam magam és a másik oldalra áttekintve megpillantottam barátnőmet. Mikor találkozott a tekintetünk, rám mosolygott és arca arra engedett következtetni, hogy vele is minden a legnagyobb rendben. Sőt, ahogy elnéztem, magán kívül volt a boldogságtól, mert elkezdett ugrálni, mint egy szöcske. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, majd eszembe jutott, hogy szomjan halok, szóval harminc másodperc alatt ledöntöttem magamba fél liter jéghide vizet, majd miközben imádkoztam, hogy a mandulám túlélje, hogy gyakorlatilag hibernáltam, újra a kezembe vettem a gépem, hogy megörökítsem a körmenetet, akik két percnyi hosszú darabbal szólóztak a színpadon. A NEWS-nek ennyi ideje volt felkészülni a koncert következő szakaszára. Ahogy megszólalt a NEWS - Nippon - zenéje, mindenki egyszerre kezdett el sikoltozni. A dal eredetileg a refrénnel kezdődik, de ezen módosítottak. A körmenet dolga volt a dal elejének megzenésítése, amit így egy kicsit áthangszereltek, de a fanok arcán láttam, hogy odavannak ezért a változatért. Amikor legelőször láttam színpadon a dalt, még a próbákon, tudtam, hogy hatalmas sikere lesz. A dalt Koyama kezdte, és megjelenésében nem volt semmi extravagáns trükk, a színpad hátsó, elsötétített oldaláról elnyújtott, hosszú léptekkel sétált előre, hogy aztán elfoglalhassa a helyét az egyszemélyes, staffosok által 'hajtott' gurulós színpadon. Ahogy a rá jutó első két sort énekelte, arcán szelíd kifejezéssel nézett a rajongókra, akik elvarázsolva követték őt a tekintetükkel. Miközben elhaladt mellettem, kihasználtam az alkalmat, hogy közeli felvételeket készítsek róla és hiába a hőség és rohanás, a személyzetisek arca is vidámságról árulkodott, ahogy Keii-t eltolták a síneken, a nézők előtt. Talán másnak eszébe sem jutnak, miközben egy ilyen koncertet néznek, de én tudtam, mennyi fáradtság van a munkájukban, így természetesen őket is lefotóztam, és elhatároztam magamban, hogy addig fogok makacskodni, míg ki nem harcolom, hogy ők is bekerüljenek a Photobook-ba.
Koyama után Shige jelent meg az ellenkező oldalon és hiába próbálkoztam, nem tudtam teljesen átadni magam a 'szakmai énemnek', így könnyes szemekkel, meghatottan figyeltem, ahogy szégyellős félmosollyal énekel és bár én egy kicsit azért már közelebb álltam hozzá, mint a rajongók, osztoztam a szívfájdalmukban, hogy Shige mennyire tökéletes. Miután kellően elszentimentalizáltam, összeszedtem magam és a nagyszínpadon egyszerre megjelenő TegoMass felé fordítottam a gépem, akik a refrén előtti utolsó sorokat énekelték teljes összhangban. Tegoshi ezúttal Shige mellett, Massu pedig Koyama oldalán volt, így hamarosan ő is a közelembe került. Mikor elértek az aréna végéhez, mind a négyen egymás mellett voltak és onnan integettek fel az első és második emeleten álló rajongóknak, akik kórusban énekeltek velük, és sikerült megörökítenem néhány olyan pillanatot, amikor a rajongók és a NEWS keze is egyaránt a magasban van és annyira eggyé váltak, hogy ott helyben képes lettem volna elsírni magam. A NEWS - Nippon - meghatóra sikeredett verziója után a TEPPEN pörgette fel a stadiont. A koncert ezen szakaszán elmaradt a koreográfia, a NEWS teljes mértékben a rajongókkal volt elfoglalva. Az egyszemélyes gurulós színpadokról kétszemélyesekre szálltak át, és azzal gurultak körbe az arénában, hogy a magasabb helyen lévő fanok is közelebbről láthassák őket. A TEPPEN-t a Change the world követte, amit akkora ováció fogadott, hogy attól féltem, menten felrobban az egész stadion. Ennél a résznél barátnőmmel egy kicsit megpihenhettünk, mivel az első szintről fotózták a tagokat, így én csak lőttem pár távolabbi képet, aztán néhány percre átadtam magam a koncert hangulatának. A BEACH ANGEL zárta a koncert ezen szakaszát és feszülten figyeltem Shigét, mert biztos voltam benne, hogy egy bizonyos résznél megint a levegőbe ugrik és nem tudtam nem a lába miatt aggódni, és szemem a vádlijára szegeztem, mintha csak átlátnék a nadrágján és láthatnám a sérülését.
Koyama is lopva Shige lábára pillantott, de semmi jelét nem láttam annak, hogy bármi baj történt volna, így egy darabig megint nyugodtan figyeltem őket. A dal végére visszaértek a főszínpadhoz, ugyanis kettő koreográfiás dal következett; a Pokoponpekorya és a Traveling. Mindkettő dal elképesztően pörgős és imádnivaló, és mivel a Pokoponpekorya-t immáron másodjára adták elő koncerten, a rajongók is kihasználták az alkalmat, hogy megmutathassák, mennyit tudnak az aranyos táncmozdulatokból. Úgy éreztem, muszáj megörökítenem, ahogy kezüket ide-oda kapkodják, de közben egy percre sem veszik le a tekintetüket kedvenceikről.
A koncert első része zökkenőmentesen lezajlott, és mikor a fiúk visszatértek a főszínpadhoz, egy kicsit mindenki kifújhatta magát.
- Mindenki nyugodtan foglaljon helyet - nézett körbe Keii-chan, miután meghúzta vizesflakonját. A közönség halk zúgolódás közben leült és izgatott arccal várták az MC részt. Emlékeim szerint semmi tervük nem volt a témát illetően, sőt eszükbe sem jutott erről beszélni, szóval kíváncsi voltam, mivel rukkolnak elő, de miközben ezen töprengtem, észre sem vettem, hogy kialudtak a fények. Csak arra eszméltem fel, hogy az egész stadion egyszerre énekli a Happy Birthday-t, miközben Keii a gyéren megvilágított színpadról bátorítja őket. Rámosolyogtam barátnőmre, aki egy éppen látható helyen volt, majd tekintetem Shigére és Massura emeltem, akiknek ekkor hoztak be egy gurulós felszolgálóasztalon egy nagy, kerek tortát. Ők ketten megleppett arccal néztek egymásra, megvárták, míg végigéneklik a refrént, majd elfújták a gyertyákat, mire az egész stadion tapsolni kezdett.
- Köszönjük! - kiáltották egyszerre és megilletődve figyelték a krémes édességet, látszólag nem tudták, mihez is kezdjenek vele.
- Egy pillanat... - szólt Shige, mutatóujját a tortára szegezve. - Ezt te készíttetted, ugye? - nézett Keii-re, én pedig felnevettem.
- Eh? Honnan tudtad? - csodálkozott Koyama, mire Tegoshi és Shige egyszerre vágták rá, hogy ilyen krémes dolgot csak Koyama tud rendelni.
- De ez még nem is olyan vészes - vizslatta a remekművet Keii. Kijelentésére a fanok felnevettek és mivel én közelebb álltam hozzájuk, láttam, hogy sokan hitetlenkedő mosollyal néznek össze.
Közelebb léptem a színpadhoz, hogy lőjek pár képet a tortáról és szerencsére észre is vettek, így Massu és Shige a torta mellé állva hagyták, hogy megörökítsem kelletlen arckifejezésüket.
- Kóstoljátok csak meg, finom! - unszolta őket Keii, sőt már fel is vágott nekik egy-egy szeletet. 
- Köszönöm, Koyama - nézett rá Shige a lehető leglelkesebb arckifejezéssel, de mielőtt megkóstolhatta volna, a szőkeség fogta magát és egy marék habot nyomott az arcába.
- Boldog születésnapot - szólt rázkódó vállakkal, Shige meg tehetetlenül állt és elkezdte leszedni magáról a krémet.
- Finom, ugye? - kérdezte Keii, akit látszólag csak a torta érdekelt. Massu teli szájjal bólintott, de Shige még azzal volt elfoglalva, hogy ne legyen krémes a ruhája. Miután a rajongók kiszórakozták magukat Tegoshin és Tegoshi is saját magán, szóba került az új albumuk, ennek kapcsán pedig Massunak alkalma volt eldicsekednie a kosztümökről.
Az MC rész végeztével Keii megkérte a rajongókat, hogy álljanak fel, mert következik a koncert következő része, majd elsötétült az egész színpad. Megszólalt a Wasurenagusa gyönyörű melódiája, a fények pedig csak négyüket világították meg. A rövid, de annál szebb dal után következett az Anata, Tegoshi szólója. Ahogy feltűnt a színpadon, a hófehér zongoránál ülve, én azért fohászkodtam, hogy el ne rontsa a szöveget. Zongorajátéka gyönyörű volt és ha véletlen nem jön nekem egy staffos, biztosan megfeledkezem arról, hogy éppen dolgozom. Gyorsan felemeltem a gépemet, és miközben le sem lehetett törölni a mosolyt az arcomról, folyamatosan sorozatképeket készítettem róla. Az egész stadionban olyan csend uralkodott, hogy ha nem nézek körbe, még azt hiszem, mindenki eltűnt. Olyannyira el voltak mélyedve Tegoshi szólójában, hogy mikor véget ért, kellett nekik néhány másodperc, hogy feldolgozzák, már Shige áll a színpadon, tetőtől-talpig kísérőfiúnak öltözve, néhány háttértáncossal körbevéve. Ekkor mindenki egyszerre kezdett el sikoltozni, én pedig az alsó ajkamba harapva próbáltam türtőztetni magam. Mindig is imádtam ezt a dalt, de hiába láttam minden egyes próbát, az élő fellépéshez semmi sem fogható. Eszembe jutottak Shige töprengései, hogy mivel tehetné minél hatásosabbá a szólóját és imádnvaló megszólalásai, amikkel emlékeztette magát, hogy minden vonzerejét be kell vetnie. Hát, azt hiszem sikerült megvalósítania a tervét, escortfiús énjébe még azok is beleszerettek, akik Tegoshi-s vagy éppen Massu-s uchiwákat szorongattak a kezükben. Barátnőm hűségesen készítette róla a képeket, míg Shige az ő közelében volt, szinte láttam az igyekezetét, hogy ebben az egy dalban miattam a legjobbat akarja nyújtani. Mikor Shige felém közeledett, az addig megpihent kezeim ismét megmarkolták a gépem és letörölhetetlen mosollyal az arcomon fényképeztem.
Mikor Shige kimelegedve az utolsó tánclépéseknél tartott, a lenti ajtóknél láttam, amint a többiek visszarohannak a színpad alá, készen állva a következő dalra.
Amíg a közönség fülsüketítő ricsajjal megtapsolta Shigét, én tudtam, hogy a fények kialvásának pillanatában ő már rohant is le a színpadról, hogy átöltözzön és bekapcsolódjon a folytatásba.
Mivel az ESCORT után a White Love Story következett, az időt egy kis zenei bejátszással húzták, hogy Shige kész legyen, és ott legyen a Tegoshi után következő versszakára. Mikor elkezdődött a dal, már mind a négyen a színpadon álltak, ismét fehérben, ezúttal mindannyian fehér, 'W' felirattal ellátott és személyre szabott mellényt viseltek, és ez az öltözék volt az én kedvencem. De ahogy hallottam és láttam, a rajongók is odavoltak azért, hogy a fiúk gyakorlatilag vakítóan ragyogtak a színpadon. A mikrofonállvány mögött Tegoshi elkezdte a dalt, miközben a rajongóknak integetett, én pedig boldogan vettem tudomásul, hogy tökéletesen sikerült elkapnom kedvesen integető alakját. Shige, bár húzós volt a felkészülésre kiszabott néhány perc, vagy inkább másodperc, a kifulladás legcsekélyebb jele nélkül énekelte sorait, majd az egész stadion együtt zengte a gyönyörű refrént. A dalt a Kimi ga Ita Natsu követte, melyet Shige nyitott, és az én legnagyobb örömömre, mikrofonját levéve az állványról az én kifutóm felé lépdelt lassan, miközben behunyt szemmel énekelt. Massu követve a példáját, a másik kifutóra sétált, ahol a rajongók heves integetéssel üdvözölték. Koyama és Tegoshi csak levették mikrofonjukat, miközben felváltva énekeltek és néha össze-összenéztek a harmónia jeleként. Ezeket a pillanatokat természetesen megörökítettem. A refrén kezdetekor Koyama Shigéhez, Tegoshi pedig Massuhoz csatlakozott és a kötelék, amely köztük volt, szinte láthatóvá vált ez által a gyönyörű dal által. A szám vége felé mind visszasétáltak a főszínpadra, majd mikor minden elsötétült, a sikoltozások alatt mindannyian ehagyták a színpadot, az én szívem pedig még hevesebben vert és miután megkerestem barátnőmet a tekintetemmel, boldogan tátogtam neki, hogy a kedvenc részem jön.
Pár másodpercnyi szünet után megszólalt a Black Jack intro, amiből mindenki sejthette, hogy egy kis pörgős rész következik. Az intro alatt a tradícionális stílusba öltözött juniorok elfoglalták a helyüket a színpadon, majd megszólalt a BYAKUYA. Körbenézve láttam, hogy a fanok tekintetükkel a fiúkat keresik, próbálják kitalálni, hol is fognak felbukkanni, én pedig mosolyogva konstanáltam meglepettségüket, amikor elkezdődött Massu része. A meetingeket ezt a dal a lehető leghatásosabban akarták előadni, így a dal elején még nem világították ki a tagokat, csupán egy vöröses-feketés fény mutatta hol vannak. Teljes egészében csak a refrén előtti másodpercben világították meg őket, és ez a koncepció hatalmas sikert aratott. Éreztem, hogy libabőrös vagyok, miközben sorozatosan lőttem a képeket, hol egyenként a tagokról, hogy pedig együtt mindannyiukat. A dal háromnegyedénél lévő zenei betét alatt ismét levették róluk a fényeket és természetbe illő fényekkel fokozták a hatást, a stadiont betöltötte az éjszaka fénye és a csillagok, miközben mindenhonnan madárcsicsergés hallatszott. Majd a tagok egyszerre ugrottak elő, folytatva a koreográfiát és elénekelve az utolsó refrént is. Mivel a dal koreográfiára épült, nem kellett sokat rohangálnom, viszont annél jobban kipirosodtam a végére. Úgy éreztem, az egész koncert alatt ez a szám aratta a legnagyobb sikert. A két soron következő dal a KAGUYA és a TOP OF THE WORLD volt, mindkettő táncos koreográfiával, amit már eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, mikor kit fényképezzek. Az utolsó refrénnél rohant le a színpadról Keii, ugyanis a Romeo - 2015 - következett. A latinos stílusú dalt már mindenki ismerhette a régi időkből, ezt Koyama egy kicsit felújította és a Juniorok közreműködését kérve egy leginkább fanservice-ben gazdag, de annál jobb verziót varázsoltak belőle. Mosolyogva csóváltam a fejemet és miközben lőttem a képeket azon tűnődtem, miért is szeretnek ennyire megválni a felsőiktől, de aztán ezt elkönyveltem a latin dal hangulatának. Rómeó Keii után sem lélegezhettek fel a fanok, ugyanis Massu következett és a Skye Beautiful. A főszínpad közepén álló, juniorokkal körbevett Massu gyengéden kezdte a dalt, ahogy azt vártuk, majd a disco betétre a vezérlőben lévő technikusuk a nézők szemét nem kímélve bekapcsolták a LED fényeket, hogy fokozzák a hangulatot, miközben Massu minden lendületét bevetve táncolt a színpadon, ezzel teljesen megőrjítve a rajongókat. Hihetetlenül büszke voltam rá, hiszen ezt a viszonylag nehéz felépítésű dalt tökéletesen adta elő, a juniorok is teljesen összhangban voltak. Sikerült jópár hatásos képet lőnöm a mozdulatsorokról és Massu énekrészéről egyaránt.
Miután az összes szóló megtörtént, következett a tombolós rész a Kibou ~ Yell ~-lel kezdve. Lélekben felkészítettem magam arra, hogy most rohangálnom kell utánuk, és így is történt, ugyanis az Akaku Moyuru Taiyou alatt sem akartak nyilván egy helyben állni, és ismét előkerültek a gurulós színpadok is. Szerencsére a két dalt a Hoshi wo Mezashite és a Cherish követte, így sikerült egy picit kifújnom magam, miközben a közönség hűségesen csinálta az ismert kézmozdulatokat, ezzel gyönyörű penlight fényeket varázsolva a sötétségbe. A Cherish után ismét elfoglalták a helyüket, ugyanis két táncos dal következett, a Summer Time és a Nagisa no Onee Samaa. A nézők, a tagok és a juniorok is egyaránt verejtékeztek, hajuk csapzottan hullott a homlokukba, de én sem panaszkodhattam, és magamban áldottam is az eszembet, amiért a konty mellett döntöttem, mert különben nem keltettem volna túl bizalomgerjesztő látványt. A két nyári dalt a Smile Maker, majd a Fly Again követte. Utóbbit hihetetlen üdvrivalgás fogadott, mivel négyen még nem adták elő ezt a dalt. A második MC rész előtt a Hello-val zárták a koncert fő részét. Ezt a szívhez szóló dalt minden rajongó némán és néhányan könnyezve hallgattak, mert mind tudták, hogy nekik szól.
A második MC alatt számíthatott minden rajongó egy-egy komolyabb beszédre, de én már tudtam, hogy a fiúk ezúttal szerettek volna csak és kizárólag a szórakozásra koncentrálni és nem gondolni a komoly és szomorú dolgokra, amik a múltban történtek velük. Így hát mind a négyen a színpadon maradtak és olyan hétköznapi témákkal dobálóztak, amikkel minden ember azonosulni tud. Az MC rész alatt többször is bevonták a rajongókat a beszélgetésbe és néhány szerencsés fan szólhatott is pár szót kedvenceikhez, vagy éppen kérdezhetett tőlük valamit. Mikor kihúzták a NEWS feliratú dobozkából a 386-os számot, az ott helyet foglaló rajongó boldogan felállt és ideges mosollyal integetett Tegoshi-t ábrázoló uchiwájával.
- Oh, az ott Tegoshi! Nem lepődtünk meg - jegyezte meg Keii viccesen, mire az egész stadion felnevetett, én pedig lefotóztam Tegoshi önelégült mosolyát. 
- Mindig is meg szerettem volna kérdezni, hogy valószínűneg tartjátok-e azt, hogy egy rajongó legyen a barátnőtök - hallottuk a lányt, aki izgalmában ké kézzel szorongatta a mikrofont és annyira aranyos volt, hogy nem tudtam nem mosolyogni rajta. Felvont szemöldökkel a tagokra néztem és én is vártam a válaszukat.
- Nincs akadálya - vágta rá Tegoshi és Shige annyira egyszerre, hogy az már feltűnő volt, de csak remélhettem, hogy a felnevető fanok nem sejtettek semmit.
- Hát... - szólt Keii is, hogy fedezze őket - Szerintem sem fontos, hogy valaki rajongó-e vagy sem.
- Igen, ezért ne kíméljetek minket! - szólt Massu és sürgető mozdulatot tett, mire ismét felcsendült a fanok nevetése. Lopva Shigére néztem, aki pont akkor pillantott rám, és jeleztem neki, hogy szálljon be a poénba, mivel túl feltűnő lesz, hogy Tegoshival csak lapítanak.
- Igen, igen, majd én leszek a kísérőtök! - nyújtotta előre a karját és bevetette a lehető legnagyobb dög arckifejezését. Fülsüketítő sikítás volt a válasz.
- De azt hiszem, erre a kérdésre nagyon sokat szerették volna tudni a választ - fordult körbe Keii barátságosan. - Köszönjük szépen! - mosolygott a lányra, aki meghajolt és visszaadta a mikrofont a staffosnak.
- Most pedig jön két utolsó dal - folytatta Keii, mire mindenki csalódott hangot hallatott. - De ha valaki a következő koncertre is megvette a jegyet, akkor azokkal hamarosan ismét találkozunk!
Ahogy elhalkult a taps, elkezdődött a Weather NEWS, ami azt jelentette, hogy lazíthattam még, ugyanis a magasra felnyúló emelőszínpadokhoz sétáltak, így a fotózás a másodikon lévő staffosok dolga volt. Mire a Flying Bird is véget ért, már elfáradt a nyakam és az arcom elzsibbadt a rengeteg mosolygástól.
A dal végére az összes tag leereszkedett a színpadra és egy meghajlás kíséretében lementek a lépcsőn. Ez természetesen még nem jelentette a koncert végét, hiszen minimum egy encore hátravan, és ezt a rajongók is jól tudták, így együtt kiáltották, hogy 'NEWS', és néhány perc elteltével a fiúk máris visszatértek és integetve köszönték meg, hogy visszahívták őket.
- Ne higgyjétek, hogy máris vége! - szólt Keii, mire mindenki sikoltozni és integetni kezdett, majd felcsendült a Happy Birthday és a tagok szétszéledtek. Én célba vettem Koyamát és Massut, míg Viki Tegoshit és Shigét, akik ezúttal már szabadabban álltak meg és többször is belemosolyogtak a kamerámba. A kihagyhatatlan Weeeek következett, aminek a végén mind a négyen körbeálltak, háttal egymásnak és megvárták, míg a rajongók elcsendesednek.
- Mindenkinek nagyon köszönjük a mai koncertet - szólt halkan Keii, mivel addigra már a többi tag kezével jelezte a közönségnek, hogy halkuljanak el. - Mivel az egész koncert alatt kitartóan énekeltetek, ahogy a torkotokon kifért, szeretnénk mi is a lehető leghangosabban köszönetet mondani.
Körbenézett, hogy a többiek is készen állnak-e, majd Tegoshi három számolt és mikrofon nélkül elüvöltötték magukat. A rajongók ezt hatalmas tapssal köszönték meg. Ezek után következett a juniorok bemutatása és mosolyogva láttam, hogy többen sírnak az örömtől, hogy részt vehettek egy NEWS koncerten. A könnyező rajongókat is lefotóztam, mert ezek a képek többet mondanak minden szónál.
- Köszönjük a mai napot! Fantasztikus első koncert volt! - kiáltott Tegoshi és két karját a magasba emelve, mosolyogva körbenézett.
- Köszönjük! - kiáltotta egyszerre Shige és Massu.
- Nagyon köszönjük, csodálatosak vagytok! - mosolygott hálásan Koyama és miután megtörölte az arcát, elhajította a törölközőjét, ami valahol az első szinten érkezett meg. Miután a juniorok leszaladtak a színpadról, a tagok még egyszer utoljára meghajoltak és sűrű köszöngetések közepette egymás után elhagyták a színpadot.
Kihasználva a szünetet, gyorsan a színpad elejéhez rohantam és ledöntöttem magamban egy újabb fél liter vizet. A jéghideg folyadék szinte lefagyasztotta a nyelőcsövemet, és miközben próbáltam ismét levegőhöz jutni rájöttem, hogy egyszer sem kellett pisilnem a koncert alatt, valószínűleg azért, mert mindent kiizzadtam magamból. Az ajtóba benézve láttam, hogy a fiúk rohannak vissza a színpadra, jött az utolsó ráadást. A rajongók, akik egészen addig az 'encore'-t kántálták, boldogan integettek kedvenceiknek. Négy helyett azonban csak hárman jelentek meg. Alighogy ez feltűnt nekik, a fanok be-bekiabálták, hogy hol van Shige?
- Shige! Hol vagy? - nézett körbe Keii, és Massu is szólítgatni kezdte, de ahogy hátrafordultak, láttam, hogy komoly pillantást váltanak, Tegoshival együtt, amit a rajongók nem vehettek észre. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom és aggódva vártam, hogy Shige feljöjjön a színpadra. Nem kellett sokat várni, és már szaladt fel a lépcsőn, látszólag semmi baja nem volt, de az aggodalmam nem múlt e.
- Bocsánat, itt vagyok! - emelte fel a karját mosolyogva.
- Miért vagy mindig ilyen lassú? - szólt be neki Massu, mire mindenki egy emberként nevetett fel.
- Fogd be! - mosolygott Shige.
- Szeretnétek még minket hallgatni? - kérdezte Keii és a válasz nem volt meglepő. - Akkor még egy kicsit bírjátok ki!! - üvöltött bele a mikrofonba, majd egy sorba álltak és elkezdődött a Sakura Girl.
A rajongók még egyszer utoljára összeszedték minden erejüket és együtt énekelték velük kedvenc tavaszi dalukat, majd a Mr. White-ot és a Chankapaanát is. Miközben eszeveszetten rohantam a megőrült Tegoshi után, éreztem hogy rosszul lépek és kificamodik a bokám, de nem törődhettem vele, viszont eldöntöttem, hogy koncert után bosszút állok, mert biztos voltam benne, hogy direkt szalad ennyit. Szinte hálát adtam az égnek, amikor véget ért a Chankapaana és egymás mellé álltak, hogy megkérjék a rajongókat, kiáltsák a nevüket.
- Köszönjük a mai napot! - szólt Tegoshi és meghajolt.
- Nagyon köszönjük! - fordult körbe mosolyogva Massu.
- Köszönjük! - kiáltott őszinte hálával a szemében Shige.
- Mindenkinek köszönjük, hogy ma eljöttek is! Kérlek ezentúl is támogassatok minket! Mi vagyunk a NEWS! - mosolygott Keii és dobott egy hatalmas puszit a rajongóknak.
- Ha nem találnátok haza, majd én elkísérlek titeket! - kiáltotta még utoljára Shige, majd meg sem várva a reakciót, Tegoshi után, utolsóként szaladt le a lépcsőn. A rajongók felnevettek kedvencükön és még egyszer megtapsolták őket, majd felcsendült a biztonsági narráció, ami arra kérte a közönséget, hogy a megfelelő kijáratokon hagyják el a stadiont és ez hivatalosan is a koncert végét jelentette.
Fellélegeztem és a nézőtér felé fordulva figyeltem, ahogyan elhagyják a stadiont és mosolyogtam azon, hogy izgatottan beszélik meg azt, amit a koncert alatt nem tudtak. Lehunytam a szemem és felidéztem magamban mindent életem első NEWS koncertjéről és mire észbe kaptam, már az utolsó rajongók is elmentek és a staffosok közül is csak páran voltak még ott. Már barátnőmet sem láttam sehol, de nekem még nem volt kedvem visszamenni. A bokám ugyan sajgott, szóval felmásztam a színpad szélére és ott leülve próbáltam magamba szívni minden emléket erről a napról. Csak arra ocsúdtam fel, hogy valaki leül mellém és mikor kinyitottam a szemem, Shige kimerült, de kedves tekintetével találtam szemben magam. Önkéntelenül is a lábára néztem, amin egy új kötés volt.
- Felszakadt a sebed? - néztem rá aggódva és úgy éreztem, a gyomrom ping-pong labda nagyságúra szűkűlt.
- Nem vészes - paskolta meg a fejem, de nem tudott megnyugtatni.
- Ezért késtél a koncert végén, ugye? - tettem fel azonnal a kérdést.
- Igen.
- Miért kell neked folyton ugrálnod? - szidtam le és könnybelábadt a szemem, mert eszembe jutott, hogy két nap múlva ismét koncerteznek itt és addig nem fog begyógyulni a seb.
- Ezt is túléltem, a többi már jobb lesz - törölte meg az arcom. - Na! - fenyített meg aranyosan, mire szúrós szemekkel néztem rá, de ő csak nevetett. - Gyere, menjünk - szállt le a színpadról és a kezét nyújtotta, hogy lesegítsen. Ahogy földet értem, a bokámba nyilallt a fájdalom, amit nem tudtam leplezni és ahogy súlyomat reflexből a másik lábamra helyeztem, nekiestem Shige mellkasának.
- Hé, mi volt ez? - méregetett gyanakodva, ahogy két kézzel megtartott.
- Hát, izé... azt hittem, kificamodott a bokám... - motyogtam alig hallhatóan.
- Hogy mi? - kerekedett el a szeme. - És még van merszed leszidni engem?!
- Tegoshi hibája! Folyton annyit rohangál, és csak rosszul léptem, nem direkt volt - mutattam durcásan az épp belépő szőkeségre, aki kérdőn nézett ránk.
- Mi az én hibám?
- Az, hogy kificamodott a bokám. Kell neked annyit futkosnod! - vetettem oda neki morcosan.
- Ki mondta, hogy szaladj utánam? - kérdezte szemtelenül rezzenéstelen arccal, mire eltátottam a szám és a továbbiakban nem voltam hajlandó hozzászólni.
- Menjünk - húzott magához Shige és ő a jobb lábára én pedig a balra sántikálva kibicegtünk az autóhoz, hogy aztán a szálloda felé Vikivel egymás szavába vágva meséljük el az élményt, amit átélhettünk, de öt perc után Shige fejét a vállamon éreztem és szuszogásából leszűrtem, hogy elaludt.


No comments:

Post a Comment